Vitorlázórepülés Békéscsabán

Mély megrendüléssel tudatom Veletek, hogy Rigó Géza, mindenki Géza Bácsija november harmincadikán reggel örökre eltávozott közülünk. Nyugodjon békében!

Tavaly ősszel felmerült a kérdés az ifi pilóták között: „Menjünk a lesznoi elő-ifi VB-re vagy ne?” Erre a kérdésre persze mindenki nagyon belelkesedett, de a bizonytalanságok meg nehézségek után végül valahogy a 2012-es szezon elején ültünk össze megbeszélni az augusztust. Sajnos az akkori garnitúrából Kapuy Gabi nem tudott eljönni - ő a Nemzetin remekelt -, így a végső felállás a következő volt: Paszternák Laci – Szalóki Roli páros a HI LS1-f-el, Vámosi Tomi édesapjával, Vámosi Miklós Vammogóval, Sóvári Gergővel (Só) és a szintén LS1-f V2-vel, a németek rettegett rakétájával, és végül én Szabó Bencével, aki sokféle be(n)cenevet kapott a hetek során és az 56-os Std. Cirrussal.

Szóval Leszno: Sok dolog juthat az ember eszébe a vitorlázórepülés fellegváráról, ahol a legtöbb világbajnokságot rendezték, ahol egy évben több versenyt csinálnak, és ha épp verseny nincs, akkor teljesítményrepülést oktatnak az ország minden pontjából érkező embereknek. Szóval sok minden eszembe jutott volna erről a reptérről, de arról álmodni sem mertem, hogy egy napon, főleg huszonhárom évesen itt fogok repülni.

Az alapos előkészületek után a gépre faragott szállítókocsival – ami Szegfű Gergő áldozatos kétnapi munkája nélkül nem állhatott volna össze – július 27-én mentünk Budapestre, hogy másnap hajnalban együtt induljunk Lengyelországba. 28-án elindult a három vontatmányból álló konvoj, és az út végén a lesznoi repülőtéren találtuk magunkat. Persze a bejutás nem volt olyan egyszerű, egy kicsit megnehezítettük a saját életünket. A következőkben a leírásban próbálok a repülésre koncentrálni, hogy az legalább visszajöjjön nagyjából, a reptéri eseményekről a Facebookon tudósított csapatkapitányunk, ebből minden fontosabb momentum kiderül. Néhány helyen dőlt betűvel megjelenítettem egy-egy érdekesebb bejegyzést. Az igc fájlokat meg képeket www.jwgc2013.eu honlapon lehet megtalálni.

Rövid pihenő Lengyelországban

Miklós Vámosi
Indulás szombat kora reggel, a csomagok közt Gulyás Gyuri pótolhatatlan jótanácsaival.

Szóval megérkeztünk Lesznoba, felvertük a tábort előrelátóan a legárnyékosabb helyre. Ilyenek a magyarok, korán érkeznek, hogy kiválaszthassák a legjobb helyet. A következő két hétben reggelente a napra jártunk, hogy felmelegítsük kicsit az éjszaka elfagyott tagjainkat. A regisztráció nem ment egyszerűen, többször is eltolták a kezdetét. Az edzőnapokon először egy, majd két vontatógép húzta fel a nagyjából negyven gépet. Ezek alapján felkészültünk a legrosszabbra, de szerencsére csalódnunk kellett. A verseny kezdetére az internetellátáson kívül minden flottul ment.

Miklós Vámosi
Tegnap 17:30-ra szépen megérkeztünk Lesznóba. Az út teljesen eseménymentes volt, végig sütött a nap, cumulusok, felhőutak az égen, 30-35 fok hőség. Mivel erről írni unalmas, ezért az út végén sikerült feldobnom a csapat úrvezető tagjait azzal, hogy kb. 20 m-el korábban fordultam le a főútról, így megnéztük a repülőteret és a kempinget - kívülről.
Az igazi mutatvány ezután jött, a 2 x 1 sávos úton, egy behajtó igénybevétele mellett, a három járműszerelvény a megfordulást gyakorolhatta. Mivel az igazi művésznek (ahogy Dezső bácsi anno már megmondta) közönség kell, mi is gyűjtöttünk nézőt rendesen. Megy kell mondanom a lengyel barátaink, abban a 10-15 autóban rendkívül türelmesen nézték végig a produkciót. Ez annyira jól sikerült, hogy az égiek sírva kezdtek röhögni. Azaz eleredt az eső...
És esik azóta is. Szépen, intenzíven, folyamatosan.
A hivatalos részből annyit sikerült intézni, hogy bejelentkeztünk a kempingbe, majd bemutatkoztunk a reptéri kocsmában is. A bemutatkozás abból állt, hogy betódult a hét magyar, és egy pillanat alatt üresre itták a sörcsapot. :) (Hordót kellett cserélni.)
Mert a repülős céltudatos fajta, az ivászatot megszakítva elmentünk sátrakat állítani. Szerencsére még kevesen vannak, ezért kiválasztottunk egy szimpatikus árnyas helyet (mint fentebb említettem, szépen folyamatosan esik), és imígyen megalkottuk a magyar tábort. Helyére került az antenna-árboc rajta magyar zászlóval. A szimbolikus zászlófelvonáshoz meghallgattuk és elénekeltük a himnuszt - megérkeztünk!
Az este további részéről - mivel ezt a részt a cenzúra szűrőjén is átengedem - már kevés írni valóm maradt. Visszamentünk a kocsmába, eszegettünk, iddogáltunk. Az asztalunkhoz invitáltuk a holland csapatot, velük is iddogáltunk, gyakoroltuk az angol nyelvtudásunk.

Hát ennyi a tegnapi nap. Az újabb hőstetteinkről majd a továbbiakban.

Miklós Vámosi
A mai napon eddig nem sok sikerélmény ért. A regisztráció többszöri "postponed" után holnapra halasztva. A délelőtti napsütésben megszárított holmik az iménti zivatarnak köszönhetően ismét vizesek.
A mai edzőrepülést a csapatkapitány törölte. Megyünk várost nézni.

Táplálkozunk                                                                             A lengyel városkák köztéri szobrai

És akkor a repülés: Az első edzőnap július 30-án volt. Ekkor még kevesen akartak repülni, nem is volt az a bomba idő. Megbeszéltük, hogy próbálunk együtt menni, ezt is gyakoroljuk már most. Indulás után ez ment is egy darabig, majd kimentem a kurzustól balra, és mivel én mentem elöl, nem tűnt fel, hogy a többiek nem arra jönnek. Kis idő után Tomi szólt, hogy merre megyek, és erre bizony én is elgondolkoztam, hogy merre is megyek… Visszatértem hozzájuk, de ekkor már alacsonyabban voltam, és pont ennyi kellett volna, hogy együtt tudjunk menni. Még próbáltak segíteni a termikkeresésben, de sajnos nem sikerült, mondtam, hogy menjenek tovább nyugodtan, én meg elindultam nagyjából hátszélben, de sajnos nem jártam sikerrel, és a reptértől húsz kilométerre leszálltam egy tarlóra. Pont az út mellett volt, egy srác egyből rohant is hozzám.  A két fiú megrepülte a távot, és első két helyre jöttek be az első edzőnapon.

Az első nappal-első tereppel kiderült pár fontos dolog. Ezek a következők: amit mondtak a helyiek, igaznak bizonyult: a reptér fölött mindig van termik, viszont ha elmegy az ember néhány kilométerre, ott már nem feltétlen talál emelést az ember. A másik, hogy a terepek (ezt a későbbiekben is láttam) laza talajúak, kövesek és gödrösek. Nem jó a talaj Lengyelországban, és akár ökölnyi kövek vannak a művelt területen is. A harmadik dolog, hogy a helyiek nagy része nem beszél semmilyen emberi nyelvet, még a fiatalok nagy része is csak lengyelül tud.

Visszatérve az első terephez: a srác folyamatosan beszélt hozzám lengyelül, amiből persze semmit sem értettem, és hamar rájöttem, hogy teljesen mindegy, hogy angolul, németül vagy magyarul beszélek hozzá. Bencét felhívtam a koordinátákkal, és amíg vártam, a srác megmutatta a fotókat, amiket csinált az út túloldalán néhány szarvasról. Lengyelország a legtöbb helyen nagyon vadregényes a nagy fenyvesekkel, tavakkal, lankás tájakkal és rossz utakkal. Közben a fiú hívta a nővérét, aki a szomszéd faluból érkezett az egész családdal. Német rendszámú autóval jöttek, és a nő tudott is németül. Ennek ellenére hamar rájöttem, hogy nem azért hívta őket, hogy segítsen a kommunikációban, csak a repülőt akarta megmutatni. Volt velük egy óvodás kislány is, aki végül nem mert beülni a gépbe, de azért lefotózták, majd elmentek. Kisvártatva megérkezett Bence, és konstatáltuk, hogy a levágott széna meg a talaj lazasága miatt nem kellene bejönni a kocsival a géphez. Próbáltuk kitolni a gépet a kocsihoz (a lengyel srác segítségével), de nem ment. Ekkor jelent meg egy terepjárós fickó, akiről kiderült, hogy a tarló tulajdonosa. Megörültünk, hogy majd segít kihúzni a gépet, de csak mutogatta Bencének az öngyújtóját, meg lengyelül beszélt. Ezután ideadta a telefonját, és a vonal túlsó végén levő fickó mondta angolul!!, hogy vigyük el a gépet. Mondtam, hogy oké, nem akarjuk itt hagyni. Újra megkaptam a telefont, és mondta, hogy a kocsit is vigyük el, mire mondtam, hogy oké, azzal visszük el a gépet. Ezután még mindig nem nyugodott meg a fickó, és egy kis activityvel kitaláltuk, hogy attól fél, hogy a kocsi felgyújtja a tarlót. Bence arrébb állt, ő meg elment. A gépet ezután nagyon nehezen mozgatva végül sikerült bepakolni a szállítókocsiba, köszönjük a segítséget az ifjú lengyel barátunknak!

Itt is 526 húz, pont mint otthon! Forrás: http://www.jwgc2013.eu

A következő napon úgy döntöttünk, hogy nem repülünk, ami hibának bizonyult, mert a kezdeti rossz időből talán a verseny legjobb időjárása kerekedett. Azért az előző napi terep/küzdős repülés után nem bántuk annyira, hogy a földön maradtunk. Eljött a harmadik edzőnap, amikorra már a mezőny nagy része megérkezett. Kaptunk egy lengyelül megírt levelet a szervezőktől, ami segít majd a terepen a kommunikációban.

Szóval a harmadik edzőnap is viszontagságosra sikerült, a végkifejlet ugyanaz lett, mint az elsőnek. Ekkor egy 240 kilométeres racing taskot kaptunk, amihez hozzátartozik, hogy itt egy kulcslyuk-szerű szektort használnak. Ez egy fotószektorból, és egy cilinderből áll, és bárhol lehet fordulni benne. Ez rossz időben teljesíthetővé teheti a feladatot, viszont van hátulütője is, amiről majd később írok.

Tehát a harmadik edzőnapon sajnos utolsóként sikerült felszállni, és az eleje másfél órával hamarabb tudott indulni. Sajnos megint szétszakadtunk, és bár a fiúk mondták az infókat, jóval alattuk és mögöttük értem oda az egyes helyekre. Amúgy gyönyörű tájakat láttam a levegőből. Hatalmas erdőket, volt egy nagyváros az erdő közepén, teljesen beépülve a fák közé. Nagy tavakat vitorlásokkal teleszórva, nagy repülőteret szintén az erdő közepén. Végül az utolsó termik, amiről jelentettek a fiúk jelentős kitérés volt a kurzustól északra, de délre sajnos kezdett behalni az idő, úgyhogy megpróbáltam. Sajnálatos módon nem találtam alattuk semmit, úgyhogy nekiálltam terepet keresni. Ez pont egy nagyon erdős rész volt, úgyhogy szerencsére nem volt meg a bőség zavara, egyszerű volt eldönteni, melyik terepet válasszam. A terepemen épp bálázták be a szénát, de sajnos csak nullázgatni tudtam fölötte, végül már azt sem, úgyhogy leszálltam. Bencét hívtam, közben a traktoros ráérősen felém vette az irányt.  Megmutattam neki a levelet, nyugtázta, majd továbbdolgozott. Közben jött egy apuka a kisfiával, nekik is megmutattam a levelet, fotózkodtak, majd továbbmentek. Nem meglepő módon mindenki csak lengyelül tudott. Utána odamentem a traktoroshoz, és elmutogattam neki, hogy ki kellene húzni a gépet a terep/út széléhez – tanulva a legutóbbi esetből – és végül meg is értette. Pénzt se fogadott el érte, és pont mire kihúztuk a gépet, megérkezett Bence. Szétszedtük a gépet (felvétel is készült róla), majd hazamentünk. Innen körülbelül egy óra volt az út a reptérig, úgyhogy már sikerült messzebbre szállnom… A fiúk már otthon vártak, nekik sikerült hazaküzdeni magukat.

Miklós Vámosi
Megtörtént a mai eligazítás. Ma mát két meteor szakember is magyarázta a zárt felhőzetet. Az egyikük perfekt lengyel, a másik viszont csak egy kicsit beszél angolul. Főleg a szakszavakat nem tudja. Viszont olyan halkan beszél, hogy a második sorból sem hallani. Igaz így nem zavar, hogy úgysem értjük, tehát végeredményben minden optimális.
Tehát, a felhőzet - talán - lecsökken 5-6/8-ra, így a napi feladat 110,9/284,1 km AAT 2:00 minimum idővel. Hehehe
Ma lágyszívű a csapatkapitány, egyenlőre kocsiban maradnak a gépek.

Eligazítás: a magyar csapat, mint a jó diákok - az első sorban Forrás: Jan Jawornik

Este (vagy lehet, hogy előző este) ellopták Tecát, aki után egy hétig nyomoztunk, mire visszakaptuk, majd borzasztó bosszút forraltunk a rabló hollandok ellen. Sajnos így a másnapi megnyitón nem lehetett velünk, ami nagy szívfájdalom volt. A megnyitó elég szervezetlennek tűnt, beszélt pár fontos ember, majd volt egy „mazsorett” bemutató (kb. 12-14 éves lányokkal, akiken egy kiló arcfesték volt), ahol többször elejtették a botokat, és gonosz módon nem tudtuk megállni nevetés nélkül. Ezután a himnusz alatt ünnepélyes zászlófelhúzás volt, ami legalább háromszor addig tartott, mint a zene, gondolom ezt se próbálták el előtte. A megnyitó után készültünk a gépbe, kezdődött a verseny.

Megnyitó

Az első feladat egy 264 km-es poligon volt nyugati első fordulóponttal, majd kelet felé egészen Ostrowig, és egy északias bevezetőpont után haza. Nagyjából sikerült együtt indulni, sajnos én hatvan méterrel a srácok alatt voltam, de amúgy ügyesen ráindultunk a mezőnyre. A kezdeti száraz idő után még a cumulusok is megjelentek, és az alap sem volt alacsony a maga ezerhétszáz méterével (napközben kétezerig is felment). Viszonylag hamar utolértük az egy-két perccel előttünk indulókat, miközben én egyre alacsonyabbra kerültem a többiekhez képest. Utána Lacinak volt egy spiráltermike – több ilyen is volt a verseny során, valószínűleg volt hozzá egy gomb a gépében, a lényege az, hogy ráemelkedik a vele egy körön levő, pontosan ugyanúgy termikelő gépre – így legalább Tomival csökkent a magasságkülönbségünk. Fordulás után azért még próbáltunk együtt menni, Laci beilleszkedett a bolyba, Tominak viszont boly-iszonya volt, és amikor Laci jelentett egy kétmétert, de nekünk csak másfél körül volt meg, végleg szétszakadtunk. Nagyjából a reptér vonalában háromfelé szakadtunk, túl nagy volt a magasságkülönbség, hogy Tomival tudjak menni. Ő észak fele ment a kurzustól, én pedig szintén a kurzustól északra, de délies irányban, a szélre rátartva. Amúgy a boly is erre ment, de nem igazán láttam őket, meg a kommunikáció is szakadozott. Sajnos rájöttünk pár nappal később, hogy az akksi nem bírja azt a sok adást-vételt, amit forgalmazunk a repülés során, úgyhogy a repülések közepétől engem már csak közelről hallottak a fiúk. Ahogy mentünk keletnek, egyre jobb idő fogadott minket, jobb emelések, szép felhőkép. Jó volt kicsit egyedül menni végre. A fordulópont előtt nagyjából húsz kilométerrel újra összefutottunk Tomival, csak én majd’ 500 méterrel alatta voltam. A második fordulópont után nem sokkal látszott, hogy hazafele kezd lecsengeni az idő, meg Laci is panaszkodott kicsit, úgyhogy én is visszavettem a sebességet, és erősen elgondolkoztam, hogy melyik irányt válasszam, mert északon – a kurzuson – mintha hamarabb eltűntek volna a felhők. A nagy gondolkozásnak az lett a vége, hogy a kurzustól északra megfordultam, és 50-60 fokkal elfordulva elindultam a kurzustól délre, hogy minél többet mehessek élő időben, és minél közelebb kerüljek az utolsó fordulóponthoz. kilencszáz méterről Tomival egy termikben emelkedtem ki, persze ő még mindig magasabban volt. Ezután ő északias irányba, én pedig délies pályán folytattam. Bemondott egy fél métert a kékben, én pedig feltettem az orrát, és odamentem hozzá. Itt jól jött a hátszél, ami csak úgy lökött Tomi felé. Közben Laci jelentette, hogy hazaérő, de előttünk még látszólag küzdelmes percek álltak. Amikorra odaértem Tomiékhoz, már elment az emelésük, de legalább már becsatlakoztam hozzájuk, és úgy siklottunk tovább. Ekkor már én voltam egy picivel magasabban, és a következő EGY méterben (pedig már tényleg úgy nézett ki, hogy meghalt az idő) sikerült is egy magasságban maradni. Gyönyörűen csillogott az LS, ahogy szárny-szárny mellett siklottunk a Lengyel pusztaság fölött, a gyengülő nap sugarai simogatták a gépeket, és ráadásul ebben az egy méterben össze is gyűjtöttük a kellő magasságot a hazaérkezéshez. Azért felkészültünk, hogy a szembeszeles végsiklás miatt még meg kell állni egyszer, de folyamatos tartások-emelések voltak, amikben sikerült szépet pályázni. Hazafele még kinevettük a holland LS 3-ast, aki mellett elsiklottunk, míg ő valami nulla-plusz tűben körözött úgy, hogy mi is bőven hazaérők voltunk, ráadásul párszáz méterre ott volt egy méteres emelés. Tomi azért lassan rámsiklott, de húsz másodperccel később én is megérkeztem. Fura volt végre a reptéren leszállni, de nem sokszor lehetett részem ebben az érzésben.

Végeredményben a taktikánk jó volt, Laci negyedik helyen végzett, 988 ponttal Fabian Stumpfl lett az első 88,9 km/h-val. Ő még utánunk indult egy perccel. Tomival mi 20. és 22. helyen végeztünk 760 ponttal és 78-as átlaggal. A tanulság: ha már utolértük a bolyt, velük kellett volna végigmenni, a magasságkülönbséget valahogy ledolgoztuk volna, vagy legfeljebb a végén annyival később érünk haza. Laci elmondása szerint nem is értette, hogy mi miért nem megyünk a bollyal.

Hazaérkezés: szép vagyok, mint egy új traktor Forrás: Jacek Lewinski

Bence Szabó
Sóvári mai utolsó mondata mikor otthagytuk a kocsmában: "maradok még, i will bring another deer"
Miklós Vámosi
A Sót szavaztuk meg kultúr attasénak...

Bence Szabó
Day Cancelled - dobol az eső a sátrakon
Alternatív feladatok:
Task Bravo: 12-14 kieséses rendszerben pingpong - nevezés megtörtént
Task Charlie: aquapark - van elég a sátraknál, meg Teca nélkül amúgyse megyünk (mert őt meg ellopták - a Tetza Dolphin oldalt az elrablók készítették !)
Task Delta: 16- bowling - megyünk ^^

A ping-pong döntő utolsó labdája és a büszkeségünk. Forrás: http://www.jwgc2013.eu, Jan Jawornik

A következő versenyszám augusztus negyedikén volt. Az alap alacsony, dunsztos idő gyenge emelésekkel. A feladat egy 2:45-ös AAT volt nyugatra, majd észak-nyugatra, vissza a reptértől északra és haza. A helyizés közben az idő nem nagyon akart javulni, ezért úgy döntöttünk, hogy elindulunk korán, hogy legalább az esély meglegyen, hogy megrepüljük a távot. Én indultam elsőnek az egész mezőnyből, és sajnos megint alacsonyabban, mint az LS-fiúk. Az 1050 méteres alapnál majdnem 200 méterrel a többiek alatt borítékolható volt a szétszakadás. Nem nyomtuk túl magunkat, de már az elején észrevettük, hogy viszonylag jó kondíciók vannak a kurzuson, az első emelés egy másfél-kettő volt, a második pedig már egy tiszta két méter, az alap pedig már 1200 fölötti! Elkezdtük kicsit jobban nyomni, és reméltük, hogy a többiek még mindig azt hiszik, hogy gyenge idő van. Sajnos megint hátszélbe mentünk a kurzustól, én ebben a két méterben kiemelkedtem, hogy majd utolérem a fiúkat, menjenek nyugodtan, de nem szeretnék megint alattuk kullogni. Sajnos hamar megszűnt közöttünk a kommunikáció, túl messze kerültünk egymástól. Igaz, hogy megbeszéltük, hogy a minimumra törekszünk, de én kicsit elmentem széllel szembe, mert arra sokkal jobbnak tűnt az idő. Erősebb emeléseket is fogtam a fiúknál, de lementem 500 alá, amikor megtaláltam a körben azt a termiket, amiből fordultam. Közben már figyeltem a következő kör irányát, ami finoman szólva nem tűnt bíztatónak. Egy másfél méterben kiemelkedtem 1150-ig, és nekivágtam erősen gondolkozva, hogy mit is tegyek. A kurzus, és annak környéke teljes összeállás alatt, az alá nem megyek be a biztos terep reményében. Elindultam az összeállás széle mentén, ahol még élt az idő, viszont így távolodtam a következő területtől. Mivel jól belementem az első körbe, és főleg széllel szemben, ezért a déli szél azért segített a siklásban, közelebb is kerültem a többiekhez, és egyszer megláttam pár gépet az összeállás alatt körözni. Láttam, hogy emelkednek, hát úgy döntöttem, hogy akkor itt a lehetőség. Nem tudom, hogy hogyan, de volt is ott emelés. Igaz, csak egy 0,8 volt, de kis emelkedés után mentem a következő bolyra, akik már a napfény szélén emelkedtek – láthatóan erős emelésben. Közben kirajzolódott egy eső is, ami egy nagy sötét felhőből esett, és pont jó volt a következő területhez. Végül 400 alatt értem a boly alá, és egy nagyon dobálós, változékony, féloldalas, beborítós termikben sikerült kiemelkednem. a teljes termikátlag 1,8 lett, és több mint ezer métert nyertem benne. Amikor megtaláltam a magját, még fölöttem volt Tomi és Laci, újra élt a kommunikáció. Ezután az eső mellett egy félelmetes siklás következett tartásokkal-emelésekkel. A körbe addig mentem, amíg tartott, utána fordultam is, és visszafele is ugyanebben a jó emelőzónában szerettem volna végigmenni. Sajnos azonban a fordulás nem sikerült olyan ügyesen, és az ugyanúgy kinéző területre mentem rá, viszont az eső már északabbra ment, úgyhogy az elázott terület fölött kerestem az emelőzónát, ami nem volt bölcs dolog. Érdekes módon az LS-páros is ezen a kurzuson kezdett repülni, csak ők időben észbe kaptak, és kimentek a napfényre. Én sajnos nem, és mikor mondták a csapatkódját az emelésüknek, már nem kockáztattam meg, hogy széllel szemben alacsonyan odamenjek, mert nem tűnt túl terepgazdagnak az a rész. Egy kis falu végén a főút mellett még tárcsázott egy traktor, amellé leszálltam a még tárcsázatlan földre.

Az ázott föld sajnos nem volt túl jó a szállítókocsizáshoz, de jöttek fiatalok, akik közül az egyik viszonylag jól beszélt angolul (saját bevallása szerint filmekből tanult meg), és ő lebeszélte a traktorossal, hogy húzza ki a gépet a terep szélére. Ez ismét nagyon jól jött. Bence most Rolival jött, tőlük megtudtam, hogy Laci és Tomi hazaérők, meg hogy kb. másfél óra az út hozzám. Mire elment mindenki a terepemről, jött egy anyuka a kisfiával, akik megnézték a gépet, és meghívtak magukhoz, amíg várok. A nő tudott egy kicsit németül, amíg odaértünk az épülő házukhoz, elmondta, hogy látták a gépet alacsonyan a falu fölött, meg hogy vannak galambjaik, amiket meg is mutatott. Lengyelül is beszélt hozzám, amit nem értettem, majd megérkeztünk a házhoz, ahol a férje vágta a fát. Nekik segítettem, hogy legalább teljen az idő, ők meg adtak vizet, meg kávét is adtak volna, ha innék. A háztól a gépet is szemmel tudtam tartani, úgyhogy ideális volt. A kisfiú (Nikolaj) legalább húszszor elmondta, hogy ván tyú trífor, valószínűleg friss tanulmány volt neki. Elmondták, hogy már régóta építik a házat, meg még sokáig is fogják, majd megjött nagypapa, akivel egyből kiabáltak is, hogy ne dolgozzon már, hanem pihenjen. Legalábbis úgy vettem ki, hogy ez volt a téma. Lassan visszaindultam a géphez, és pont akkorra értem vissza, amikor elkezdett szakadni az eső, úgyhogy gyorsan levettem a dekktakarót, meg a pólómat, hogy ne ázzanak szét. A pólómmal letöröltem a vizet a gépről, és lassan meg is jöttek Bencéék. A kis család még megnézte a gépet, majd visszamentek a házukhoz, mi meg nekivágtunk a hosszú útnak.

Maci, az első tiszt Forrás: http://www.jwgc2013.eu/        Boly Forrás: Jacek Lewinski

Útközben elmentünk egy hatalmas beton Jézus mellett, meg láttunk pár gépet terepen, akiknél megálltunk. Az első a Y3 volt Jan Spalekkel, egy szimpatikus németül tudó helyi bácsival, akinek adtunk vizet, majd továbbmentünk. Másnap kiderült, hogy hajnali 4 körül ért haza, és nagyon jól jött az a kis ásványvíz. Amúgy mellőle elvittek egy Juniort, de nem jutott eszükbe, hogy esetleg szomjas lesz az öreg. A másik gép a Y2 volt a szintén nagy öreg Adela Dankowskával. Ő több női meg tán férfi világrekorddal is büszkélkedhetett. Mire odaértünk, már a fél tűzoltóság kivonult, az ő segítségükkel felpakolták a gépet a szállítókocsira. Neki is adtunk egy kis innivalót, és folytattuk az utunkat hazafele. Amúgy mindkét öreg 75 fölött van, és még aktívan versenyeznek.

Hazafele valami huszadrendű úton mentünk egy hatalmas erdőn keresztül, egy egysávos út volt, úgyhogy szerencse, hogy nem sokan jöttek szembe. Egy másik úton viszont az út közepe végig volt rakva táblákkal, mert javították az utat, úgyhogy kilométereken keresztül suhantunk a táblák mellett. Már majdnem otthon voltunk, amikor megjelent mögöttünk egy szállítókocsi. Nagyon megörültünk, hogy társaságunk van, de ők ezt nem így gondolták. Nagyjából húsz kilométerre voltunk a reptértől, de a szállítókocsi vad előzésbe kezdett, és lengve elhúzott mellettünk, pár centire a szállítókocsitól meg az autótól. Hárman egyszerre ordibáltunk, és nem tudtuk felfogni, hogy ez mire volt jó. A reptérig előttünk mentek, bár próbálkoztak az előzéssel, de végül 5 másodperccel előttünk fordultak be a repülőtér kapuján. Közben többször elég durván belengették a kocsit, de ez láthatóan nem érdekelte őket.

A versenyszám maximuma 600 pont volt, megint Fabian Stumpfl nyerte volna, de érthetetlen módon belement egy légtérbe végsiklás előtt, úgyhogy terepre tette magát. A győztes így a holland (észak-kelet-nyugat német) Stefan Telkamp lett 87,3 km/h-val, Tomi 8., Laci pedig 9. lett 560 ponttal és 73-as átlaggal. A 11 hazaérő és a két légtérsértő-hazaért után én következtem „legjobb” terepesként 275 ponttal. Összetettben Laci a harmadik helyen trónolt a második nap után! Tomi kilencedik, én pedig tizenhatodik voltam.

A grid és a lengyel generációk Forrás: Jacek Lewinski

Másnap nem nézett ki túl büszkének sem az előrejelzés, sem az égkép. Azért felvontattak minket, érezzük csak a törődést. Egy EGY órás AAT volt a feladat, az ég mindenféle felhővel tele volt, csak cumulusszal nem, de egyszer fogtunk egy 0,9-et is, és indulás előtt sikerült kiemelkednünk 1200ig. Elég sokáig vártunk az indulással, de utána úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, a számot nem fogják lefújni, úgyhogy nekivágtunk. Sikerült végig együtt maradni, ami ezen a 33 kilométeren nem egy nagy dicsőség. Indulás után kiszúrtuk a 4ME-t, az osztrák barátunkat, és ez kellemes érzés volt. Nem csak mi küzdünk!  Az osztrák különítmény kicsit magasabban volt, és ők átrepültek egy erdősáv fölött, amit mi már nem mertünk megkockáztatni. Egy kisváros fölött aztán ALACSONYRA kerültünk, megbeszéltük, hogy melyik terepre szállunk le, de szerintem mindegyikünk másikra gondolt. Végül Tomi nyitotta a sort, és leszállt a terepre, majd Laci követte és végül én is leszálltam melléjük. Érdekessége volt, hogy látszólag a főút mellett volt, viszont az út be volt süllyesztve, úgyhogy kicsit bonyolultabban tudtak értünk jönni. Utólag kiderült, hogy a mezőny nagy része vagy el se indult, vagy visszaszállt a reptérre, és nagyjából csak mi meg a hollandok vagyunk terepen. Legalább az egy terepre szállást is gyakoroltuk kicsit egy olyan napon, amiről tudtuk, hogy nem lesz értékelhető.

Miklós Vámosi
‎08.05
(08.04 - tegnap repültek egy 2:45-ös AAT-t. A két LS1-f megrepülte együtt indulva 2 másodperc időkülönbséggel megérkezve végül is 8-9. napi helyen. A Cirrus terepezett, de a leghosszabbak közé számított és a 14. helyre érkezett.
A tudósítónak annyira fájt a torka, hogy sem beszélni, sem írni nem volt kedve. :))

Ma ismét repülés van. A feladat egy 1:00-ás (!) AAT A minimum táv 112,1 km. Viccesek ezek a lengyelek. Egyenlőre kínlódnak az indulási pozícióért 700 és 1000 között.

A következő napnál gondoltuk, jól meggondolják, hogy döntenek. Hát nem. Elkezdtek felhúzni minket a saját meteor előrejelzésüket szemen köpve. Persze egyből látszott, hogy jön a dzsihád, de azért „nyugodtak” maradtunk, és vártuk a vonalnyitást. A többi osztályt azért szerencsére nem kezdték el húzgálni. Közben a földön levők egy kis esőt kis kaptak, és végül néhány visszaszálló után bemondták, hogy le van fújva a nap. Óriási! Eddig két vontatást zsebeltek be tőlünk, várjuk a többit!

Vontatás Forrás:Jacek Lewinski

Augusztus hetedikén jött a következő versenyszám. Egy háromórás AAT-t írtak ki a várhatóan jó időjárásban. Először keletre kellett menni, majd nyugatra majdnem Németországba is átnyúlt a terület. Ezután még a reptér közelében volt egy kis kör keletre, ha valamit nagyon elszámolnánk, és még nyújtani szeretnénk. Amúgy megint minimum körüli távot terveztünk a többiekre ráindulással. Az erős szél miatt felhősorok alakultak ki, tényleg gyönyörű volt az égkép.

A helyizés közben is kiderült, hogy jó idő van, de az alap nem érte el az 1200 métert. Az indulást jól elkaptuk, alapról indultunk egy magasságban. Hátszélben nem akartunk nagyon elmenni, amúgy is sokat kell majd siklani szembeszélben, meg ugye arra törekedtünk, hogy tudjuk tartani a három órás időtartamot. Egy jó siklás után alacsonyra is kerültünk, és remegett a lábunk a nagy erdő fölött, hogy innen még a reptérig se adná ki ebben a szélben. Az se segített, hogy láttuk az egyik Jantart magunk alatt terepen. Végül 500 méteren (Laci 400-on volt) Tomi megtalálta a tutit, és kiemelkedtünk (szegény Laci csak 850-ig, de én elértem a varázslatos 1150 méteres magasságot. Innen az utunk a következő termikig még együtt vezetett, viszont itt már túl nagy volt a magasságkülönbség, úgyhogy mondtam, hogy én megyek tovább, és majd mondom, hogy mi van. Egyébként én magam sem értettem, hogy hogy kerültem a fiúk fölé, pláne ennyivel. Még fogtam egy jó emelést, ahova oda tudtam hívni a fiúkat. Na ezután következett a bénázásom első szakasza. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik felhősoron menjek, mert egyszer az nézett ki szebbnek, ami egyel délebbre volt, aztán mire átmentem, alacsonyabbra is kerültem, ráadásul már inkább az volt a szebb, ahonnan eljöttem. Ekkor egy éles fordulóval visszafele vettem az irányt a kurzus felé. Amikor visszaértem a két magyar géphez, már 350 méterrel alattuk voltam. Ügyes trükk volt! Ekkor már utolérték a jóval korábban induló Foxie Bravo-t (FosBarna), az osztrák Libellét. Ekkor egy viszonylag hosszú szakasz következett, amikor láttam őket, és próbáltam ledolgozni a hátrányomat. Harminc kilométer alatt ez sikerült is. Ekkor viszont ismét szétszakadtunk. Én a FB-val észak fele mentem, ők pedig inkább délies pályát választottak. Már a szétváláskor megbeszéltük, hogy délre mintha jobban össze lenne állva, északon pedig legalább a nap süt, de mégis folytatták abba az irányba. Ha mást nem is tanultam volna az előző versenyszámból, azt jól az eszembe a fejembe véstem, hogy inkább a napfény fele érdemes menni. Az összeállások és a szembeszél lassítottak minket, de azért még mindig jókat lehetett pályázni, és faltuk a kilométereket. Mikor belátták, hogy úgy lesz a jó, ha kijönnek a napra, már jóval alacsonyabban voltak. Közben utolértünk egy viszonylag népes bolyt. Arra gondoltam, hogy most már talán csak velük kellene végigmenni, és nem is lenne semmi gond. Fordulás előtt még belecsavartam egy jó kis kettőfélbe, így elértem az 1500 méteres napi csúcsmagasságot. Erre már dombosabb volt a vidék, de amúgy hasonlított Leszno környékére, csak kicsit kisebb terepekkel, meg megyényi erdőkkel (erdők ott is voltak azért). Úgy gondoltam, hogy nem sietek a fordulással, mert három óra alatt már úgysem tudom megrepülni a feladatot, kettő és fél óra után fordultam, az átlag huszonötös szembeszélben 60 km/h-s átlagom volt hátszélbe fordulás előtt. Még besiklottam a körbe, mert néhány foszlánnyal folytatódott az idevezető felhősor, vártam a tartásra, de nem jött. Azért csak bementem egy-két-három felhőnyit fordulás előtt. Ekkor a boly megfordult, és a hátszélben elhúztak előre, nem is láttam őket többet. Szerencsére visszafele legalább valamicskét tartott. Ezután suhantam visszafele a hátszélben egészen addig, amíg viszonylag alacsonyra nem kerültem. Szerintem Lengyelország legnagyobb erdeje terült el ekkor előttem, meg valami folyó is kanyargott ott, úgyhogy tudtam, hogy most meg kell fognom egy jó emelést, különben lelassulok, mert nem merek bemenni az erdő fölé alacsonyan. Siklottam végig a tuti termikkiváltó helyeken, és szerencsére az erdő szélén be is jött egy erős 2,3, amit 630-tól 1300ig tekertem. Ezután már csak haza kellett volna siklani, de nem bíztam annyira a hátszélben, úgyhogy még egy másfélben rátettem háromszáz métert, majd nagyjából egy kilométerrel arrébb még egy 2,1-ben százat. Ezzel a bénázással is sikerült pár percet eldobnom, de legalább biztonságban éreztem magam, és végül is az a 0,6 méter különbség szinte semmi, ugye?! Ezután már tényleg csak nyomtam, de azért az utolsó körben még megfordultam jó hamar, nehogy ne érjek haza. Ezzel is sikerült kicsit rövidíteni a távon, de jól összeillett a másfélben kacsázgatással. A tízes körön összefutottam Lacival, aki valahol a mélységben siklott hazafele. Még néztem is, hogy milyen vagány, ő aztán jól kiszámította a végsiklást! Végeredményben a három magyar nagyjából egyszerre ért haza, hiába nem repültünk együtt. Ilyen a jó csapatszellem! Laci pedig elmondta, mennyire be volt majrézva, amikor a gyárkémény mellett siklott a 25-ös szélben a város fölött. Azért az út fölött át tudott jönni, úgyhogy nem volt nagy gond!

A napot 80 km/h-s átlaggal és egy harmadik hellyel zártam. 833 pontot zsebeltem be, Tomi és Laci pedig 800-at 78,6 km/h-s átlaggal. Nagyon összesűrűsödött a boly, de ha mégis velük maradtam volna, öt-hat percet hoztam volna még magamon. Az abszolút győztesek a hollandok voltak, akik hibátlanul végigrepülték a távot. Ard Tielenburg 92 km/h-s átlagot ment, Stefan Telkamp pedig 98 km/h-val lett második a handicap miatt. Az elején elhúztak, és maradtak is végig az élen. Kezdek rájönni, hogy a hollandoknak mennyire bejön ez a magas alap (1300-1500 méter) a hazaihoz képest. Összetettben Laci maradt a harmadik helyen, Tomi a kilencediken én pedig feljöttem a tizenharmadik helyre. Csapatversenyben is jól jött ez a mai nap, mindenki örült a jó repülésnek!

56                                                                                Helyizés Forrás: Jacek Lewinski

Bence Szabó
‎"kellemes" szél és vagy 18 fok - helló. start at 1230LT, 111km/348km AAT másfél óra idővel.

A következő versenyszámra egy napot még várni kellett. Kilencedikén zivataros időt jósoltak. Az erős szél és alacsony alap már meg se lepett minket. Egy rövid AAT-t kaptunk egy óra tizenöt perces feladatidővel szokás szerint keletre, nyugatra, vissza keletre és haza. Indulásra már eléggé beindult az idő, attól féltünk, hogy túl jóra sikerül. Valahol már esett is, vagy legalábbis lógott a lába. Vártunk, hogy egy páran elinduljanak, majd mi is nekivágtunk. Most sikerült tökéletesen együtt indulni.

Pont a kurzuson kialakult egy felhősor, úgyhogy az első percek után viccelődve mondogattuk – vagy lehet, hogy csak gondoltuk magunkban, hogy ez a szám egy siklás lesz. Ahogy az első kör felé rohantunk, kicsit lemaradtam, mert nem mertem úgy nyomni a felhőalapon, mint a fiúk. Félelmetes volt, ahogy a beszívódás ellen küzdve azért mégis a legjobb pályán nyomjuk, mellettünk lelógó foszlányok csüngtek, és velünk szembe kétszázzal jönnek a Jantarok. Ilyenkor még az is veszélyes, hogy a mezőny nyugati felének van flarmja, és nagy biztonságban érzik magukat, viszont néhány hülyének, például Vass Tamásnak nincs. Persze mindenki a tutiban akart menni. Az első karikába nem nagyon mentünk bele, törekedtünk hátszélben nem sokat menni a rövid idő meg a feladat túlsó végén ismeretlen időjárás miatt. Forduláskor az átlagunk (erős hátszélben) 160 km/h volt. Fordulás után még több gép jött szembe és még gyorsabban. Próbáltam ledolgozni a hátrányomat, és utolérni a fiúkat. Erre azt találtam a legkézenfekvőbbnek, hogy mikor láttam, hogy emelkednek, elkezdtem gyorsítani, és így nagyobb sebességgel mentem bele az emelésbe, magasabbra jutottam egy kicsit. Néhány ilyen után már viszonylag jól le lehetett dolgozni pár méteres hátrányokat, és mire elértük a második kört, újra együtt volt a csapat. Az volt az érdekes, hogy a szembeszeles száron az átlagsebességünk megállt, és nem mozdult se fel, se le.

A második forduló után az átlagsebességünk 116 km/h volt, és most következett egy hosszú hátszeles szár. Még nem tettünk egy spirált sem, de a csak most várt ránk a nagy megoldandó feladat. A hazafele rohanás közben Tominak rossz előérzete támadt, és azt mondta, hogy váltsunk át egy északabbi felhősorra. Akkor ezt nem tartottuk jó ötletnek Lacival, mert ez a kurzus pont a harmadik kör szélébe vezetett, ráadásul már viszonylag sok gép volt körülöttünk, biztosnak tűnt ez az út, és a ráindulás miatt el is vertük volna a mezőnyt. Mivel Tomi sem tudta megmagyarázni, hogy miért érzi úgy, hogy arra kellene menni (amúgy alacsony felhőalapnál amúgy sem tűnt olyan jó ötletnek bemenni a merülőzónába), maradtunk. Vesztünkre. Folytattuk utunkat, és észrevettük, hogy előttünk esik az eső. Sajnos pont ott szakadt, ahova menni kellett, ráadásul az egész területet elárasztotta vízzel. Megkezdődött a fohászkodás, hogy csak még egy termiket találjunk, persze azért közben siklottunk a kör irányába. Lehet, hogy még innen egy egyenes siklással a kör szélére, és hazafordulva kiadta volna, viszont akkor át kellett volna menni az esőfüggönyön. Ehelyett mi 90 fokot fordultunk, és érintőt próbáltunk húzni a körhöz. Lehet, hogy nem ez volt a legjobb megoldás. Az erdő fölött már nagyon néztem a mókusokat, pedig még vagy négyszáz méteren voltunk. Alattunk tolták hazafele a Jantarokat nagyjából százötven-kétszáz méteren. Belegondolni is rossz volt, hogy esetleg mi is így fogunk átesni az erdő fölött, vagy esetleg bele. Na azt nem vállaltuk volna, de nem is volt rá szükség, mert abszolút semmit nem találtunk. A körbe bementünk, de továbbra sem volt semmi, és mivel én voltam a legalacsonyabban, mondtam a fiúknak, hogy leszállok. Még akkor Tomi belefordult valamibe, de nem törődtem vele. Még mondta, hogy ő nem oda száll, mert szerinte rövid az a terep, de én befértem. A rádión hallottam, hogy ők is leszállnak, majd próbáltam hívni őket, de nem reagáltak. Expedíciót indítottam egy kézi rádióval és Tecával a kezemben, de nem találtam meg az egy kilométeres körön belül levő gépeket. Mikor Bence megérkezett, csörgött a telefonom. Laci hívott, hogy csináljunk valamit, mert Roliba belementek hátulról, és a kamionosok meg akarják verni. Letettük a szállítókocsit, és indultunk. Kiderült, hogy a baleset egy kanyarral volt arrébb a terepemtől, úgyhogy egyből láttuk az árokba hajtott kamiont. A szállítókocsinak semmi baja nem volt, a kamionos nem hőbörgött, csak próbált valami járművet szerezni, hogy kihúzza a sajátját, és továbbmehessen. Ez így is történt, viszont a srác, aki belehajtott Roliba és aki miatt a kamionos elrántotta a kormányt tovább csinálta a fesztivált. Hívtuk a szervezőket, a rendőrséget, és a rendőrök –látva, hogy egyértelmű a helyzet- megbüntették a srácot. (Aki tőlünk akart pénzt kérni, hogy ne hívja ki a rendőrséget.)

A „hazaérők” jelentős számban a város szélén szálltak le csippantás után visszafordulva. Néhányan fű alatt besurrantak a reptérre, de mindenki időben felismerte a megoldandó problémát. Ezután biztos mi is szemfülesebbek leszünk. A terepig amúgy 110 km/h-s átlagot mentünk, ami valószínűleg nagyon sokáig életem legjobb siklása lesz (150 km, 111 km/h, 120-as siklószám). Az első helyezett Stefan Telkamp lett 118 km/h-val és 344 ponttal (ASW 20). (A második Andreas Hudler Angelface lett 108 km/h-val, mi valahol előtte lettünk volna, ha nem vagyunk teljesen balfácánok.) A mi eredményünk a napra: 29-30-30. hely 131 km-el és 166 ponttal. Összetettben Laci a hetedik helyen, Tomi a tízediken, én pedig a tizenhatodikon.

Felszállás Forrás: Jacek Lewinski

Az ötödik szám következett augusztus tizedikén. Lelkesen vágtunk neki a rövidke feladatnak. (114 km keleti, majd délnyugati, újra keleti irányba, majd haza.) Megint alacsony alap, megint erős szél, esetleg felhőutak. Az alap nem is volt olyan alacsony, indulás előtt már 1300 méteren voltunk. Várakozás közben összekerültünk osztrák sógorainkkal, indulás előtt velük köröztünk az alapon. A szél pont rásodort az indulási vonalra. Szokás szerint a ráindulásos taktikát választottuk, úgyhogy három perccel a mezőny után indultunk. Az első néhány felhő után az időjárás teljesen kifújt, úgyhogy itt óvatosan siklottunk előre a 20 km/h-s szembeszélben. Közben már láttunk elöl az élő felhők alatt csavaró gépeket, meg láttunk terepre szállást is. Mivel mi indultunk legkésőbb, már láttuk, hogy hol emelkednek a legjobban, és ahhoz a géphez mentünk. Ezzel már utol is értük a bolyt. Én itt nem tudtam tartani a tempót a fiúkkal, valahogy nem siklottam úgy, utána meg alacsonyabban nem találtam ugyanazt az emelést, vagy az alján gyengébb volt, úgyhogy mondtam, hogy menjenek csak, majd lesz valahogy. Ekkor 400 méter magasságkülönbség volt köztünk. Utána fogtam egy erős emelést, kiemelkedtem, és utánuk eredtem.  Láttam, hogy van egy felhősor, ami kis szöget zár be a kurzussal, és gondoltam, hogy rácsatlakozom minél hamarabb. A fiúk is mondták a rádióban, hogy nekik is hamarabb kellett volna. Ez eléggé meglódított, és mikor utolértem őket, már magasabban voltam, és épp egy elég erős szakaszon a felhőalapon nyomtuk a botot. Ez a néhány kilométeres rész kicsit az előző napra emlékeztetett. Közben az alap már ezerötszáz méteren volt – legalábbis egyszer voltam annyin. Ez után a csodás visszatérés után Tomival egy hatalmas taktikai hibát vétettünk.

Már említettem, hogy a versenyen a racing taskoknál kulcslyuk szerű szektorok voltak. Mi úgy gondoltuk, hogy folytatjuk az utunkat a felhősoron, és majd a kulcslyuk FAI-szektor részén fordulunk. Ezzel szemben Laci ment a többiekkel, akik ráfordultak a cilinderre. Arra látszott, hogy nagyjából halott az idő. Tomival csak azt nem vettük bele a számításba, hogy egy 114 kilométeres feladatnál még ez a látszólag elhanyagolható 2-3 kilométer is rengeteget számít, így jöhetett ki az a nagy átlagsebesség-különbség a végén. A versenyszámot Fabian Stumpfl nyerte 92 km/h-val és 252 ponttal. Laci második lett 95 km/h-val és 251 ponttal. Tomival mi csak 89-es átlagot értünk el, ami a 8-9. helyre volt elég, és 235 pontot kaptunk a számért. Összetettben ez a szám visszahozta Lacit az ötödik helyre, Tomi a kilencedik, én pedig a tizenötödik helyen voltam. A csapatversenyben felcsillant a remény a dobogós helyezésre.

Az utolsó nap viszont mindent megváltoztatott. Augusztus 12-én, a verseny utolsó napján, egy nap kényszerpihenő után volt a hatodik versenyszám. Kétórás AAT-t írtak ki nekünk délnyugat-északkelet-nyugati irányba, majd haza. Nagyon utolsó nap hangulat volt, a reptéren található összes gépet felküldték közénk beleértve a Puchaczot meg a frissen kapott zsírúj Discus 2-t is. Nekünk csak végig kellett volna repülni a számot a mezőnnyel egy szép eredmény érdekében, de ez nehezen ment.

A hosszú várakozás után együtt indultunk el, nagyjából a mezőny közepén. Az alap 1200-on volt, viszont most megfordult a szél, és észak-keletről fújt. Már az első siklás után kezdtünk szétszakadni, majd ez végleg megtörtént, amikor a fiúk találtak egy 3,8 m/s !! –ot, ami nekem nem volt meg, így alacsonyan továbbmentem keresgélni. Végül én is találtam egy viszonylag normális emelést, amiben kiemelkedtem, de mivel ez már a szektorban volt, úgy döntöttem, hogy nem megyek tovább a fiúk után, hanem inkább megfordulok, és mondom nekik, hogy milyen az idő a következő száron. Amúgy itt már felemelkedett az alap egészen 1300-ig! Ezután nehezen lehetett eldönteni, hogy a szétterült felhők közül melyikeket válasszuk, gondolkodtam is erősen, hogy melyik irányba tegyem a gép orrát. Végül azért eljutottam a második körbe, ahol találtam egy jó emelést. Ide is tudtak jönni a srácok, majd úgy gondoltam, hogy mivel én az első kört nem nyújtottam meg túlzottan, most ebbe kicsit jobban belemegyek, visszafele becsatlakozom a srácokhoz, és szépen együtt hazamegyünk. Ez így is indult, viszont a végsiklás izgalmasabbra sikerült, mint gondoltuk. Kiemelkedés (1450-ig) után Tomival rámentünk egy néhány felhőből álló utcácskára, amin még végignyomva emelkedni tudtunk. Laci sajnos már ez után csatlakozott hozzánk, így ő alacsonyabban volt egy kicsivel. Tomi azt mondta, hogy hazaérő, viszont nekem még kellett körülbelül 100 méter, de mivel mindenki olyan bátor volt, és láthatóan élő idő volt előttünk (egy nagyon szép cumulusszal a kurzuson), gondoltam majd útközben összeszedjük ezt a magasságot. A cumulus alatt nem jött be a várt nagy emelés, de azért megemelt minket. Már döntöttem volna, amikor mondták Tomiék, hogy ez nem az igazi, menjünk tovább. Itt meg kellett volna állnom, és semmi probléma nem lett volna, kicsit lassabban, de hazaérek, és mindenki boldog. Sajnos nem így lett. Mentünk tovább, Tomi egyre előrébb, mi Lacival egyre lejjebb. Kezdtem úgy érezni, hogy már csak az a cél, hogy a körbe beérjünk. Közben Laci már görcsölt, alig várta, hogy leszálljon. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam, amikor nem jöttek emelések a tuti kiváltóhelyekről. Laci úgy döntött, hogy párnázva megpróbál beérni, én inkább nem vállaltam ilyesmit, de végül mindketten a kör előtt szálltunk terepre, Laci szerencsésebben, én szerencsétlenebbül. Tomi hazaért, és végignéztük, ahogy legalább 20-30 gép átsiklik a fejünk fölött a biztos hazaérkezésbe. Soha többet nem csinálunk ilyet, ebben biztos vagyok.

A napi győztes Nick Hanenburg lett 95 km/h-val és 623 ponttal. Tomi 16-ik lett 86 km/h-val és 516 ponttal. Lacival a 29. és 30. helyen végeztünk 176 és 170 kilométer megtétele után 217 ponttal. Összetettben Vámosi Tomi a nyolcadik helyen végzett, Paszternák Laci a tizenkettediken én pedig a huszonkettediken.

A tízórás hazaúton volt mit átgondolni. Rengeteg dolog történt ez alatt az idő alatt, olyan körülmények között repültünk, amilyenek között még talán sohasem, és rengeteget tanultunk, rengeteget fejlődtünk – legalábbis én biztos. Végül szeretném megköszönni mindenkinek, aki támogatott, segített, hogy kijuthassak, kijuthassunk, és megszerezhessük ezt a tapasztalatot, ami 23 évesen felbecsülhetetlen érték.

Remélem, hogy senkit nem hagyok ki: köszönöm a szüleimnek a támogatást, Zsófinak a türelmet, Bencének a kisegítést, Verának a folytonos bíztatást, Szabinak a reprádiót és a bíztatást, a Kvasz András Békés Megyei Repülő és Ejtőernyős Egyesületnek a repülőgépet és a biztos hátteret, a Magyar Vitorlázórepülő Szövetségnek a támogatást, és hogy a válogatottakkal megegyező bánásmódot kaptam, és természetesen a másik két pilótának, a csapatkapitányunknak és a kisegítőknek ezt a hatalmas élményt!

Két forgatható panoráma fotó a szálláshelyünkről és a nyűgözőkről Szalóki Roli telefonjának szemszögéből.

Az én videóm

Erich Hinterholzer osztrák barátunk videója

Jan Jawornik helyi erő videója

Május ötödikére, szombatra erős déli szelet jelzett a meteor, de már megszoktuk, hogy idén ez nem feltétlenül jelent rosszat. Szokás szerint felkészültem a napra, egy háromszázat írtam ki, de ezt még módosítottuk a gépek kihúzása előtt. Ekkor még lencsefelhőkkel volt tele az ég, amik folyamatosan fogytak, és foszlott kumuluszok vették át a helyüket. A jó időre való tekintettel még Berci is kitolta a Jantart, az összes klubos műanyag gép a levegőbe emelkedett. Sajnos a DE papírjai még mindig nem készültek el, így Budai Gabi ismét a Ka7-be ült, most már rendíthetetlen távrepülési szándékkal, Kis Laci pedig a háromórához készült elő. (Hogy előre szaladjak, most szombaton, tehát tizenkettedikén megrepülte az ötóráját is, itt is gratulálok hozzá!) Indulás előtt Szabi még mondta, hogy „Jó idő lesz! … Jó tanuló idő!” Hát igaza lett.

Teca bekészül a DE-ba

Az erős szélben jó magasra csőröltem, és megint a csőrlés tetején várt az emelés. Nem akartam nagyon elsodródni, és amúgy is nagyon furcsán féloldalas emelések voltak, amik aztán el is gyengültek, úgyhogy elindultam, mielőtt elértem volna a felhőalapot. Az első fordulópont Mezőhegyes lett volna, de már nem sokkal indulás után látszott, hogy ez reménytelen ügy. 1300 és 800 méter között lavíroztam el az utolsó felhőig, nem igazán tudtam sokat emelkedni egy termikben sem, emiatt mindig türelmetlenül továbbmentem. Lassan siklottam, nem akartam alacsonyra kerülni. Észrevettem, hogy néhány emelésben könnyebb nyolcasozva bennemaradni, mint körözve, de utána már a „lejtőzés” sem volt eredményes. Az utolsó felhő után egy magas szintű felhőzet árnyékolta a területet, de úgy gondoltam, hogy úgyis olyan furcsák az emelések, besiklok pár kilométert, hátha találok valamit. Hát nem igazán találtam semmit, nagyjából meg se rezzent a levegő. Visszafordulás után Gábor szólt a rádión, hogy érdemes-e továbbmenni. Miután mondtam, hogy nem, még egy kicsit emelkedtünk egymás mellett, majd tűztem tovább hátszélben.

Elég gyorsan elértem a repteret, gondoltam megyek tovább északi irányba. Miután kiemelkedtem egy viszonylag normálisabb emelésben, menni akartam egy felhőút-szerűségen, amit még a tekerés elején néztem ki. Sajnos ez a kép a sorba rendeződött felhőkről vagy csak az én fejemben létezett, vagy már feloszlott addigra, mindenesetre még hasonlót sem láttam, mikor indultam volna. Sebaj, mentem tovább a megkezdett kurzuson, de azért nem nagyon akartam eltávolodni a reptértől ilyen erős szélben és alacsony alapnál. (Amúgy a többiek 1600-ig is emelkedtek egy-egy termikben.)

Miután visszafordultam, egyre fogyott a reptérre érkezés magassága, de nem igazán találtam olyan emelést, amiben nagyon meg lehetett volna emelkedni. Közben egyre alacsonyabbra kerültem. Mikor átléptem a Köröst, tisztán látszott a reptér, a PDA -100 métert mutatott, láttam, hogy nem érek be. A Körös túloldalán két traktor forgolódott egy földön, reméltem, hogy onnan eljön egy emelés. Több szép föld is volt egymás mellett ott alacsony búzával. Ahogy átsiklottam, volt egy gyenge emelés, -50 méter a reptér! Mivel a pont a hangároknál van, a reptér széle egy kilométerrel közelebb van – gondoltam. Körülbelül húszas siklószámot produkált a gép, ez az ötven méter talán azt jelenti, hogy ha tovább siklok, beérhetek a 17-es végére. Hát ezt nem mertem megkockáztatni, ezért visszafordultam, hogy az emelésben még pár métert gyűjtsek. Ahogy visszafordultam, már szinte semmit nem találtam. Ekkor bemondtam, hogy lehet, hogy leszállok terepre. Még egyszer megpróbáltam a traktorok felett, amíg kitaláltam, hogyan fogok leszállni a kiszemelt terepre. Spirálozás közben csak merült a gép, a föld közeledett, az erős szél miatt nem mertem nagyon hátramenni, hanem inkább S-eltem a negyedik forduló helyén. Ez egy nagyon rossz döntésnek bizonyult, túl közel voltam a terep széléhez, így nem tudtam a legszélére behelyezkedni. Emiatt túlszaladtam a terepen, aminek a végén egy út volt keresztbe, gödörrel a szélén. Előtte már nem volt megállás. Kis sebességgel gurultam a gödörbe, ami megdobta a gépet, majd megállt az út túloldalán. Elég kemény élmény volt. Mikor kiszálltam a repülőből, megnéztem a farkát, ami látszólag sértetlen volt. Utána láttam, hogy a farokcsúszó leszakadt. Bár azt mondják, ez bárkivel megeshet, meg hogy benne van a terepben, nagyon bánt ez az egész, mert egy jobb behelyezkedéssel elkerülhető lett volna az, ami az 56-al történt. Bele se merek gondolni, hogy akkor mi lett volna, ha ki se nézem a terepet még kellő magasságban, vagy megpróbálom beerőltetni a reptérre.

Marosán Tomi vezetésével jött értem az expedíció három növendékkel, csak hogy ezt is lássák. Amíg vártam rájuk, konstatáltam, hogy milyen szép az idő, körülbelül öt méterről megismerkedtem egy őzzel, és beszéltem Budai Gabival, aki szintén terepre szállt. Miután az Ötvenhatost feldobtuk az Ikarusz kocsira Marosán Tomi, Rónai Robi, Farkas Dávid és Nagy Bence közreműködésével, Bencét kidobtuk Dobozon, és tűztünk haza, hogy Gábort minél hamarabb hazahozzuk. A két fiatal helyett Szabi és jómagam ugrottunk be, és mentünk is Telekgerendás és Csorvás közé, ahova Budai Gabi leszállt. A terep tökéletes volt, a főútról majdnem végig aszfaltos út vezetett be, akkora volt a föld, mint egy kisebb repülőtér, és a látvány sem volt utolsó. Egyik oldalon a nap ment le vörösbe-narancssárgába öltöztetve a tájat, míg átellenben egy nagy zivatar szórta a villámait, persze jó messze tőlünk valahol Gyula környékén. A repülés részleteit Budai Gabi beszámolójában olvashatjátok, még annyit, hogy már leszállt a sötét, amikor megérkeztünk a reptérre. Hogy elpakoljuk a cuccokat, plusz hogy a saját táskáinkat elvihessük, be kellett volna jutni a kisházba. Szabinak volt is hozzá kulcsa, de az sajnos be volt zárva az egykori gondnoki lakba. Úgyhogy egy Békéscsaba-hurokkal megszerezve a (megoldás) kulcsát már készen is álltunk egy kiadós fürdésre ezután a hosszú és fárasztó nap után. És igen: Jó tanuló idő volt… Túl jó is.

Gabi terepe

A Ka-7 félig kocsin

Szóval bármilyen jónak is tűnik a terep, és akárhányszor szálltunk már terepre „nem szabad rutinból terepre szállni” (Ezt Herczeg Gabi mondta nagyon bölcsen.) Az évek során egész sok ilyen mondat gyűlt össze, amit mondogatni szoktam magamnak repülés közben. Majd egyszer összeszedem, és leírom őket. Visszatérve a terepre: mindig rendesen meg kell nézni, és mindig törekedni kell, hogy a legelejére szálljunk akkor is, ha olyan hosszú, hogy kétszer is le lehetne szállni rajta.

Az aggri és én

Mindenképp át kell értékelni a dolgokat, türelmesebben megfigyelni az időjárást, idejében észbe kapni, és kiemelkedni, ha van rá lehetőség, nem kell az utolsó pillanatra hagyni. Sajnos nem minden nap lehet 90 km/h-s átlagot repülni, és ha akarunk is, annak nem mindig lesz jó vége. Szép dolog a teljesítményhajhászás, de néha lehet, hogy kell egy kicsit lazább napot is tartani. Ráadásul ha vártam volna egy kicsit, akkor beindult volna az idő, és ez fel is húzta volna az átlagomat. (A leszállásom után kezdődött a „jó” idő.)

 Most egy hosszabb szünet van nekem a vizsgaidőszak végéig, addig még párszor átgondolhatom a történteket, meg hogy hogyan tovább. Még azért csőröltem egyet következő szombaton, ami Laci ötórája meg Gergő távja, és persze a sok repült idő miatt igen eredményesre sikerült.

A végére egy közérdekű közlemény: A 10. Békéscsabai Repülőtábor június 30-tól 3 héten át várja a törzsvendégeit, és természetesen azokat a pilótákat is, akik először látogatnak el hozzánk. További részletek: sailplanehu.web-server.hu/index.php

Az ötórásunk

A repülés az olc-n: www.onlinecontest.org/olc-2.0/gliding/flightinfo.html

A nagy tanulásban azért összevágtam a felvételeket, úgyhogy itt egy videó:

Most Budai Gabi, a feltörekvő ifjúság legnagyobb titánjának szombati beszámolója következik, amit beleegyezésével teszek közzé. Szerencsére elkezdte a felkészülést az Avas Kupára, kíváncsian várjuk a további bejegyzéseket immár tőle is!

Békéscsaba, 2012. május 5.

 Idén végre eljutottam odáig, hogy belevágjak a távrepülésekbe. Az ötödik repülőszezonomat kezdtem el idén, szóval eléggé türelmetlenül vártam a télen, hogy jöjjön a tavasz. Májusban végre minden összejött, és ha nem is Piráttal, de Ka 7-tel lehetőségem nyílt elhagyni Békéscsaba légterét. Végre! Hangárpakolás közben már a lehetséges útvonalakon tanakodtunk. Én, mint tapasztalatlan pilóta, Várkonyi Szabi és Vass Tomi útmutatásait követtem. Így jutottunk el oda, hogy nekem a Mezőkovácsháza - Vésztő - Békéscsaba háromszöget tűzték ki. Hmm, kezdésnek jó lesz – gondoltam - és bíztam benne hogy nem okozok csalódást és sikerrel veszem ezt az akadályt.

Az égkép nagyon érdekesen alakult a délelőtt folyamán, gyönyörű hullámfelhők alakultak ki, melyeket szépen lassan a cumulusok váltottak fel. A szél viszonylag erős volt, Délnyugati irányból fújt. Felkészítettem és átnéztem a gépet, deklaráltam a loggert (hamar megtapasztaltam, hogy számítógépen ezerszer egyszerűbb, mint magán a loggeren), összeszedtem minden olyan cuccot ami egy esetleges terepleszállásnál hasznosnak bizonyulhat (ebben nagy segítség volt Vass Tomi tél folyamán írt jegyzete, ami összefoglalta a legfontosabb távcuccokat), habár bíztam benne hogy erre nem fog sor kerülni. Nem így lett, de arról majd később...

Mire kijutottunk a startra a gépekkel, már igen tarka volt az ég, magasnak tűnt az alap (magasabbnak, mint amilyen valójában volt), szóval a szám széle egyre közelebb került a fülemhez. Marosán Tomi ellenőrzőt kellett repüljön, Szabi ült mögötte, úgyhogy a szondarepülés is megvolt. Indulhat a csőrlés! „Udvariasan” előre akartam engedni a Tomit a Cirrusával, hadd találjon nekem emelést :), de végül is én indultam előbb a Ka7-tel. A Csőrlés a szembeszélnek köszönhetően jól sikerült, 400-on oldottam. Egyből megfordultam, mert csőrlés közben fenékbe billentett egy termik, amit meg is találtam a start felett, elkezdtem a kiemelkedést. Tomi rögtön jött utánam, ő talált egy erősebbet, de én örültem a sajátomnak, nem mentem oda, csak amikor már végleg elkezdett gyengülni. Ott nagyjából 1000 méterig emelkedtem, majd Doboz irányába elsiklottam egy szép felhő alá, hogy ott alapig- 1600 m - kiemelkedve hűsöljek egyet. Persze nem tétováztam, hiszen távot akartam repülni, nem akartam húzni az időt, úgy gondoltam, elindulok. A torony felett átrepültem, logger pittyegett, jeee, hát ez a pillanat is eljött!  Első szár: Békéscsaba – Mezőkovácsháza. Ahhoz képest, hogy szembeszélben haladtam, elég biztosan haladtam előre, a termik megtalálásával sem volt problémám, úgyhogy a kezdeti „eltávolodok a reptértől” para sem volt jelen. De... Még Medgyesegyházáig sem értem el, már láttam, hogy a következő felhő után már csak kékség van, azon túl pedig egy magasabb szintű rétegfelhőzet, ami beárnyékolt. Nagy optimistán azért elsiklottam Medgyesig, „hátha” címszóval, de emelés természetesen nem volt. Itt találkoztam Tomival, aki Mezőhegyesre  tartott volna, és mivel a semmiben még ő sem tud emelkedni, így ő is visszafordult. Így indulásom után fél órával már buktam is, hogy megrepüljem az előre kiírt feladatot, de ez nem vette el a kedvemet. Megfordultam, és elindultam Vésztő irányába. 850 méteren értem vissza a megnyugtatóbb, cumulusokkal teli ég alá. Itt Tomi még bemondott egy emelést , azután újra egyedül maradtam. Egy-egy emelésben megállva, de immár hátszélben haladtam a következő pont felé. Többszöri próbálkozásra sem sikerült újra alapig kiemelkedni, így 1000-1300 méter között haladtam Észak-Északkeleties irányban. Útközben összefutottam Bercivel (Jantar) és Szabival (Foka 4). Alulról megcsodáltam ezeket a szép gépeket, aztán mentem tovább. Vésztő előtt 8 km-rel megfogtam a nap emelését. Valószínűsítem, hogy sokkal több ilyen volt, csak egyszerűen én nem voltam elég ügyes, hogy megtaláljam Őket. Szóval itt kitekertem majd' 1700-ig, ahonnan már simán el is siklottam Vésztőig. Itt megfordulva egy érdekes repülési szakasz következett. Elbizonytalanodtam, hogy a repteret vegyem célba, vagy ha már úgyis szabadtáv lesz belőle, repüljek Délnyugatias irányban egy újabb szár teljesítése céljából. A pályát is rosszul választottam meg, így elég kacskaringósra sikerült a visszajutás. Útközben észrevettem egy vitorlát, ami a Körös gátjától délre, egy terep végén álldogált. Rádión hívtam Tomit, remélve, hogy nem ő az, de Berci válaszolt, hogy ő már valószínűleg egy kocsmában hűsíti magát egy sör mellett.

Ahogy egyre közelebb kerültem a reptérhez, és egyre biztosabbá vált a hazajutás, úgy erősödött bennem az elhatározás, hogy továbbrepülök széllel szemben Orosháza irányába. Muronytól délre viszonylag alacsonyra kerültem, 700 méterre, de sikeresen kiemelkedtem 1500-ig. Szerintem itt hoztam meg a rossz döntést. Habár szép felhő volt előttem, messzinek bizonyult,szembeszélben haladtam, így az emelés is a túloldalán lett volna és mire odaértem, kezdett foszladozni.

Így megint alacsonyra kerültem, de most nem volt szerencsém (másképp mondva elbénáztam), nem találtam emelést. A keresgélésben a magasságom is annyira megkopott, hogy elkezdhettem életem első terepét kiszúrni. Nem volt nehéz. Olyan területet nehezebb lett volna találni, ahova nem célszerű és biztonságos leszállni. Na igen, az Alföld már csak ilyen. Persze jó alaposan végigpásztáztam a kiszemelt területet, nehogy fennakadjak egy vezetéken vagy felnyársaljon egy földből kiálló karó. De nem láttam semmit. Megkezdtem a behelyezkedést, de a 3 forduló környékén, olyan 150 méteren még kaptam egy utolsó esélyt. Száz méter emelkedés lett belőle. Elvesztettem a termiket. Próbáltam újra megtalálni, sikertelenül. Amin meglepődtem, hogy teljesen nyugodt voltam, nem érintett rosszul, hogy nem a reptéren kell földet érnem. Megkezdtem a leszállást. Széllel szemben siklottam be, kilebegtetés után pedig nagyon hamar azt vettem észre, hogy már meg is álltam. Kissé puha, de egyenletes, sima volt a talaj, zsenge búzával. Kinyitottam a dekket, és megcsapott a friss, tiszta levegő illata, és fülig ért a szám. Boldog voltam! Nem érdekelt, hogy nem értem haza, de Távot repültem! Sőt, a terepreszállás is annyira tetszett, hogy mindig így fogom befejezni a repüléseimet... na jó, ez csak vicc. Szóltam a levegőben lévő gépeknek, hogy leszálltam. Szóltak is hogy 2-es sorszámmal jönnek értem, majd ha Tomit és a Cirrust összeszedték. Ez volt négy órakor. Amennyire tudtam, szétszedtem a gépet, előkészítettem a szállítókocsizáshoz. A főúttól 4-500 méterre szálltam le, így ketten is odataláltak, hogy minden rendben van-e. Az egyikkel még jót is beszélgettem. Alkoholista típusú, de barátságos fickó volt. Feldobta egy kis időre az egyhangú egyedüllétet. Fél 8 környékén ért a terepre a csapat: Várkonyi Szabi, Vass Tomi, Marosán Tomi és Rónai Robi. Ezúton is köszönöm nekik a segítséget! Föltettük a gépet kocsira, egyik irányban a naplementében, másik irányban félelmetes villám kombókban gyönyörködtünk. Útközben megálltunk a Kondor benzinkútnál, ahol gyorsan beszereztem a terepsöröket. Így már vidámabb hangulatban folytattuk eddig sem szomorkás hazautunkat. Végül este 10 órakor Ka-7-esünk is nyugovóra térhetett a hangárban.

Gábor fotója: szép gép, gyönyörű terep

Visszagondolva, nagyon jó nap volt és bízom benne, hogy legközelebb már a Piráttal vághatok neki a következő távomnak!

OLC:www.onlinecontest.org/olc-2.0/gliding/flightinfo.html

Végre eljött a hétvége, hogy mi is repülhettünk. Már április utolsó hetében néztem a meteort, és nyilvánvaló volt, hogy száraz idő lesz. A szombat-vasárnapot ki kellett hagynom, úgyhogy a hétfőre rendesen rákészültem. Tudtam, hogy nem lesz bombasztikus idő, déli-délkeleti szél, ami sose jelent jót, és Gyöngyösi Andris oldalán sem voltak valami magas átlagemelés értékek. No sebaj, azért kiírtam egy 110 km-es háromszöget, amiről úgy gondoltam, hogy még ebben a gyenge időben is meg tudok repülni. Persze mindenki kikerekedett szemekkel kérdezte tőlem, hogy távra akarok menni „ebben a szarban??” Én csak azt mondtam, hogy ők is vegyék elő a gépüket, bár én magam is tudtam, hogy nem lesz az évszázad időjárása.

Rep. előtti gépápolás

Bepakoltam a gépbe, előkészítettem a loggert, a PDA-t, és a most debütáló kamerát. Lemostam az 56-ost, és kimentünk a startra. Az első felszállás dél körül volt, a Ka-7 egyből el tudott csavarni. Szabival mi is beálltunk a sorba, ő ment először a Fokájával, de a gyenge oldalhátszélben nem jutott valami magasra. Én szerencsére háromszázra felcsőröltem (Lajos csőrlőkezelésének hála), és mivel pont termikre húzott, semmi gondom nem akadt utána.

Felszállás előtt

Körülbelül ezer méterig gyenge emelésben emelkedtem, ezután Szabi megint jött, és most fent is maradt. Körülbelül ekkor erősödött be nekem is, és majdnem 1900 méterig tudtam emelkedni. Már ekkor megfigyeltem, hogy a magassággal nagyon változott az emelés erőssége fel-le. Úgy gondoltam, hogy nincs is nagyon értelme tovább várakozni, bementem fordulni a hangár fölé, és Kondoros felé vettem az irányt.

A McCready-t egy méterre állítottam, de így is nyomtam neki rendesen, mert indulás után vagy tíz kilométeren át nagyon merült, általában 2-3 m/s-al, meg is fordult a fejemben, hogy tényleg nem kellene erőltetni ezt a távrepülés dolgot. Utána viszont egy egész jó emelésbe futottam, összességében csak 1,5 méter lett, de voltak nagyon jó szakaszok benne. Ezután megint egy érdekes dolgot figyeltem meg. Ahogy továbbsiklottam, szokatlanul nagy kiterjedésű emelőterekbe botlottam, köztük pedig nagyon erős merülésekre. Pont mint ahogy a felhőutaknál szokott lenni. Kondoros után nem sokkal találtam ki, hogy biztos most is sorba vannak rendeződve az emelések. Ez azért érdekes, mert a szél egyáltalán nem volt erős. Amikor ezt kigondoltam, oldalra kinézve pont megpillantottam pár alig látható páracsomót. Na mondom, most nagyon okos leszek, és odamegyek alájuk, és jól végignyomom a fordulópontig.

 A kardoskúti Fehér-tó (telefonnal)

Mikor ezt elhatároztam, már majdnem 90 km/órás átlagsebességem volt, amit azért lerontott ez a 60-70 fokos letérés a kurzusról. Messzebb is voltak azok a kis párafoszlányok, mint gondoltam, meg nagy merülés is volt közöttük, de a legrosszabb, hogy mire odaértem alájuk, eltűntek. Ezután jöttem rá, hogy valószínűleg ott is ilyenek voltak, ahonnan eljöttem. Mindenesetre már nem volt mit tenni, folytattam az utam Tótkomlós irányába. Miután megfordultam Tótkomlóst, fogtam egy jó kis emelést, amiből úgy terveztem, hogy hazanyomom. Sokkal gyorsabban lehetett haladni, mint ahogy előre számítottam rá, ezért kitaláltam, hogy nem szállok még le, hanem rádobok egy hurkot, vagy csak helyizek egy kicsit.

A végsiklás közben megint hatalmas kiterjedésű és erős emelésekbe botlottam, úgyhogy a negyvennégy kilométeres végsiklást 142 km/h-ás átlagos siklósebességgel is 34-es siklószámmal sikerült megcsinálnom. Ez azért visszahozta a kis melléfogásomat, és végül 92 km/h lett az átlagsebességem. Bele se merek gondolni, mennyi lett volna, ha az elejétől kezdve tudom, hogy milyen az idő, meg nem teszem bele azt a felesleges kerülőt.

Négyszázon érkeztem meg, és egyből sikerült is fogni egy emelést. Gyenge volt, de nem nagyon érdekelt, elvégre a kiírt feladatot már megrepültem. Azért 1200-on úgy gondoltam, hogy csak kellene nézni valami erősebbet, ha még van. Bizony volt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy északi irányba is ráteszek egy hurkot, hogy lássam, milyen arra az idő. Nem sokkal ezután megfogtam a nap emelését. Volt egy pont, ahol 6 m/s volt a pillanatnyi emelés. Sajnos az átlag csak 2,9 lett. Szerettem volna, ha ez a hurok része önállóan is értékelhető lenne, de a negyvenötös körön, amikor még mindig nem találtam emelést, a hazaérkezési magasságom viszont eléggé nulla alá süllyedt, úgy gondoltam, ideje megfordulni, mert széllel szemben a nagy merülések között esetleg izgalmas lehet a végsiklás. Utána egy jó 2,6 m/s-ba futottam, de már mindegy volt. Kiemelkedtem benne, és a termik tetején huszonhármas siklószámot kellett volna produkálnom, hogy hazaérjek, ami valljuk be, nem tűnt túl nagy kihívásnak. Sajnos ez a 23 folyamatosan nőtt, úgyhogy jobbnak láttam, ha a következő emelésben teszek még rá pár métert. Ez a következő termik csak egy méteres volt, úgyhogy tényleg épp hogy csak tettem rá egy kicsit. A szükséges siklószám ismét csak 22 lett. „Na most már minden rendben lesz”, gondoltam. Egyre közelebb jutottam a reptérhez, és egyre alacsonyabban voltam. Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy a többiek leszállnak, hogy minél hamarabb indulhasson értem a szállítókocsi. Láttam, ahogy a gép futója porzik néhány kilométerrel a reptér előtt egy terepen. Ezek a szép képek meggyőztek, hogy rátegyek még egy százast a magasságomra. Innen már nem is volt semmi gond, szépen hazasiklottam. Egy szerintem gyönyörű leszállással koronáztam meg ezt a szezonnyitó repülést.

Fotó a Ka-7 kabinjából

A végére próbálok egy kis tanulságot gyűjteni a további repüléseimhez. Először is hiába minden pesszimista előrejelzés és berögzült szélirány diszkrimináció. Ezen a napon háromszázat lehetett volna repülni, és Hajdúszoboszlóról Keczán Attila meg is tette ezt. (Kiss Daniék is, csak ott kicsit más körülmények voltak)-helyesbítés: természetesen Kiss Dani bármilyen körülmények között háromszázat repült volna,akár háton is, de ezt persze mindenki tudja. Most, hogy nem voltak felhők, nem nagyon csalinkáztam el a kurzusról (kivéve azt az egyet, ami nagy butaság volt). Valahogy ezt kellene tartanom felhős időben is. Néha észrevettem, hogy túlságosan nyomom neki, akkor visszavettem, hogy jó lesz az a száznegyven is, de általában azért egész jól eltaláltam a sebességeket szerintem. Jó, hogy nem próbálkoztam túl sokat a gyenge termikekben (kivéve a háromszög után a kiemelkedésnél meg a biztonsági magasság-pótlásoknál). Nem próbáltam meg felküzdeni magam a termik tetejére, inkább mentem tovább, ha elgyengült (kivéve, ha tudtam, hogy újra be fog erősödni), kb. kétezer volt a csúcsmagasságom, Szabi azt mondta, hogy ő 2200-on is volt. Talán azért még jobban ki kellett volna találni azt a sávot, amin belül maradok, de szerintem mindent figyelembe véve ez olyan keskeny lett volna, hogy nem lehetett volna tartani. A technikai rész: sajnos a kamera lemerült repülés közben, úgyhogy be kell szerezzek egy szivargyújtós töltőt hozzá. Az Ötvenhatos pedig még mindig a legjobb gép. Amúgy most is az év eleji első repülésemmel döntöttem meg a személyes sebességi rekordomat, igaz most is csak száz kilométeren.

Ilyen idő volt

Szóval összefoglalva: a repülés jó volt, köszönet mindenkinek, aki lehetővé tette a repülést, és aki repült, legközelebb más is jöjjön velem száraz időben is! Remélem, hamarosan írhatom a következő bejegyzést! Örülök, hogy ha kicsit későn is, de azért újra ég a tűz…

A repülés az OLC-n: www.onlinecontest.org/olc-2.0/gliding/flightinfo.html

Kezdődik a vizsgaidőszak, a repülésig még legalább 106 nap van hátra. Gyorsan még frissítettem a fotókat (jobb oldalt megtalálható a link hozzá), az MRSZ-es üzemeltetésről a híreket követhetitek a honlapunkon (szintén jobb oldalt). Reméljük, hogy mihamarabb lesz megoldás!!

Már most jónak tűnik az V. Avas kupa, jelentkezzetek minél többen! Én Budai Gabi kisegítőjeként biztos, hogy ott leszek Miskolcon!

Minden olvasónak kellemes Karácsonyt és repülésben (is) gazdag Boldog Újévet kívánok!
 

Tavasz óta vártam az augusztus 6-át. Nemcsak azért, mert ez Zsófi születésnapja, hanem azért is, mert ekkor volt az 56. Nemzeti Bajnokság megnyitója. Vicces, hogy az 56-os farokjelű géppel mentem az 56. nemzetire. (Az 56-os főút mellé. Ráadásul a vas atomtömege 56.) A tábor után lepolíroztam a gépet, majd Zsófival elmentünk néhány napra Sopronba, ahol sikerült kipihenni a terepek fáradalmait. Átmentünk Ausztriába is, ahol már voltam, de mindig rá kell jönnöm, hogy mennyire más világ. Kedvesek az emberek, rendben van tartva minden, szép a táj. Úgyhogy minden összeállt, hogy jól érezzük magunkat Zsófival.

Visszatérve Békéscsabára még akkor este felpakoltuk a gépet szállítókocsira, hogy reggel csak húzni kelljen. Bencéék kicsit késtek, nagy nehezen bepakoltuk a csomagokat a kocsiba, ami a „leültetett” hátulja miatt úgy nézett ki, mintha vásáros cigányok lennénk (főleg az ezerszínű rongyokkal díszített Ikarusz szállítókocsival a hátunk mögött - mondjuk ennek nagy részét eltakarta a kék ponyva, aminek a felerősítésével kb. háromnegyed órát szenvedtünk.) A tavalyi VB emlékére megálltunk Szegeden a Lesz Degesz nevű tésztafalóban, ahol egy-egy „embörös” pizzával lelassítottuk a vérkeringésünket a nap hátralevő részére. Végül elég későn értünk Őcsénybe, és eléggé meglepett, hogy egy utca végén ott a reptér. A környezet nagyon szép volt, két kis tó is van a reptérnél, és mindkettőnél gyönyörű madarak voltak a nap minden szakában. Miután lepakoltuk a gépet, és nagy nehezen beraktuk a szárnyakat, eszembe jutott, hogy valószínűleg azért nem akart összecsúszni most olyan könnyen (kb. 15 percig szenvedtünk, mire betettük a főtartócsapot), mert beraktam két plusz hézagolót, mert úgy emlékeztünk az otthoniakkal, hogy úgy volt korábban. Aztán nagy nehezen vadásztunk magunknak sátorhelyet, és felfedeztük a terepet.

Albeck Petit már viszonylag régóta ismertem, bár nem beszéltünk még túl sokat, de még 2007-ben együtt szakszóztunk, utána meg a sportbírói tanfolyamot is együtt csináltuk. Az öccsét, Tomit viszont egyáltalán nem ismertem. Az első este az tűnt fel, hogy nagyon erősködik, hogy ő csak azért is meggyújtja a tábortüzet. Aztán be is gyújtotta, beszélgettünk, és valahogy úgy éreztem, mintha már nagyon régóta ismerném. A helyiekkel a tábortűz körül ülve megtudtam, miért is olyan fontos nekik ez, és ezután két héten keresztül varázsolt el az őcsényi reptér hangulata. Sok embertől hallottam, hogy Őcsény milyen klassz hely, de azt hiszem, úgy lehet a legjobban jellemezni, ahogy Roszkos Karesz mondta: „Őcsényben jó a zene”. Aki tudni akarja, hogy ez mit is jelent, mindenképp menjen el egyszer.

Másnap Paszternák Laci mondta, hogy ő helyizne egyet. Én először nem akartam, de aztán mégis kedvet kaptam hozzá, úgyhogy repültünk pár órát a reptér környékén. Gyönyörűek voltak a dombok, tényleg szép az egész táj. Sajnos a látás nem volt a legjobb, messzebbre meg nem akartam menni, úgyhogy tényleg csak a közvetlen környékkel ismerkedtem. Föntről azért látszott, hogy vannak terepek, nem olyan szörnyű a helyzet. Laci hívott le, hogy nem akarok-e odaérni a megnyitóra, úgyhogy leszálltam, lenyűgöztük a gépet, és már kezdődött is az ünnepélyes megnyitó. Közben jött meg a debreceni különítmény, akiket nagyrészt már ismertem, és mellettünk vertek sátrat. Velük mindig jókat lehetett beszélgetni, vagy csak ülni és hallgatni. Énekes Bálintnak eddig csak a repüléseit láttam, és örülök, hogy megismertem, többször támaszkodtunk egymásra, amikor ő úgy érezte, hogy nagyon jót ment, de én mondtam, hogy borzasztó gyengét mentünk, és sajnos mindig nekem lett igazam.

Őcsényi grid

Másnap felvontatták a teljes FAI klub mezőnyt, majd szinte egyből le is fújták a versenyszámot. Úgyhogy aznap is helyiztem. Volt, aki megpróbálta megrepülni, és volt, aki meg is repülte. Mindenesetre a látvány még szebb volt, mert a tiszta levegő miatt már a Mecsek is látszott.

Nyolcadikán következett az első tényleges versenynap. Egy két és fél órás AAT-t írtak ki Pogány(r=25 km)- Üllés(r=50 km) területekkel. Én nagyon nehezen tudtam kiemelkedni, és indulási pozícióba kerülni, így amikor ez sikerült, indultam is, mert tudtuk, hogy nem lesz olyan tuti az idő, és szerettem volna korán indulni. Idegesített is, hogy nem tudok feljutni alapig. A start után egész jól haladtam a szembeszeles száron, de egyre nőtt alám a Mecsek, és csak nem találtam semmilyen emelést. Pécsváradnál már elég alacsonyra kerültem, de láttam magam előtt egy gépet terepen, gondoltam, hogy az a hely nekem is jó lesz, ha nem találok emelést. Kicsit mondjuk bántott, hogy 30 kilométer után máris terepre kellene szállnom. És akkor belém rúgott valami. Nagy nehezen kiköröztem, nagyon nehéz volt benne maradni. Mire már emberi magasságba emelkedtem, észrevettem, hogy két gép is közeledik egy magasságban velem. A 197 volt Albeck Petivel és a 16 Sindely János „Mazsi”-val. Szóval nem csak magamat, hanem őket is megmentettem a tereptől. Utólag visszanézve 170 méteren voltam a talaj fölött. Később két ragadozó madár is csatlakozott hozzánk, a segítségükkel sokkal jobban megtaláltuk az emelés valódi magját. Belementünk az első körbe, majd elindultunk a kékben a második pont irányába. Nagyon szép volt a táj, azúrkék és zöld bányatavak, dimbes-dombos vidék és Magyarország páratlan autópálya-alagútjai. Messze elöl egy boly csillogott, de nem érhettem utol őket. Petivel újra összetalálkoztam, de már alattam volt. Ahogy haladtam tovább, nem igazán találtam normális emeléseket, Szauer Zsolti még bemondott egyet, de hiába mentem be alá (jóval magasabban volt), nem találtam meg. A kurzusom pont a reptér mellett vezetett, és mivel 200 méteren értem oda, nem mentem tovább, próbáltam még a reptér fölött kiemelkedni. Ez nem jött össze, ezért leszálltam. A kisegítőim épp a Teszkóban voltak, úgyhogy Laczkó Peti segített lenyűgözni a gépet, cserébe én elmentem vele Bálintért, aki egy meglehetősen rövid és keskeny terepre tette be a nagy Cirrusát. Mire odaértünk, már félő volt, hogy elkap minket a zivatar, de szerencsére elkerült minket. Mire hazaértünk, a „bogyókáim” is hazaértek, Peti a 16-osért ment, Bence pedig a 25-ösért és Laciért. Végül elég jól jártam, hogy a reptérre szálltam, csak heten repülték meg a számot.

Hivatalos videó a versenyről

Bauer Jani az 55-ben

A második napon egy 3 órás AAT-t kaptunk, gyönyörű időjárással. A felhők szépen sorba rendeződtek, és már nap elején lehetett tudni, hogy erős emelések lesznek. Egy viszonylag nagyobb boly indult együtt, és én is akkor indultam el. Az első szár északi irányban volt, széllel szemben. A többi gépet és a szép cumulusokat figyelve jól lehetett haladni. Körülbelül a szár kétharmadánál megláttam a Balatont. Egy hatalmas kék paca a nagy szőnyegen. A körnek a feléig sem mentem be, a boly nagy része még tovább ment a következő felhőre (Laci is így tett), de mi Bálinttal inkább fordultunk keleti irányba, hogy valamelyik felhő-sztárádára besorolhassunk. Az utolsó felhő, amire Laciék rámentek amúgy elég foszladozó volt már, talán nem is nagyon volt alatta emelés. Ami ezután következett, az egy igazi kéjrepülés volt. Belebotlottunk egy erős emelésbe (nekem 3,4 lett az átlag, de több szakaszon kiakadt az 5-ös varió. Utána már a felhősoron azt hittem, hogy egyedül megyek, néha láttam csak egy-egy gépet magam előtt. Végig azon gondolkoztam, hogy még egy felhősorral keletebbre kellene mennem, (egy felhősorral már így is kelettere voltam a forduláshoz képest) hogy jobban bele tudjak menni a második körbe, de végül nem tettem meg. Ez volt szerintem az egyik legnagyobb hibán ezen a napon. Így aztán kimentem egészen a kör déli szélére, de így is csak a szélén karcoltam végig.
Itt jött a második nagy hiba. Tudtam, hogy jól haladtam, de széllel szemben kell hazamennem, felhősorokat keresztezve, ami elég rossz siklószámot ígért. Emellett éreztem, hogy a körbe is jobban bele kellene mennem. Itt a bizonytalankodással perceket dobtam el, mire elhatároztam, hogy elindulok haza. Láttam, hogy már nem a legjobbak a körülmények, és kezdtem alacsonyra kerülni, úgyhogy megálltam a gyengébb emelésben, ami azért volt nagy hiba, mert mellette ott volt a több, mint fél méterrel erősebb, amiből aztán már hazanyomtam.
80%-ot értem el, pedig 10 km/h-val lassabb voltam, mint Hamar Zoli, aki megnyerte a versenyszámot. Úgy szerettem volna, ha minden számban valahogy így szerepeljek. A nap vesztese szegény Siket Zsolti volt, aki igaz, hogy megmenekült a tereptől, de kiment a határon, úgyhogy elég nagy hátrányt szedett össze.

A Balaton a gyönyörű égképpel

Harmadik nap: Száraz idő, azt hittem, viccelnek, amikor kiírtak egy 300 kilométeres hurkot. Tótkomlósra kellett elmenni, legalább ismerős a terep. A repülőtér környékén még voltak felhők, sőt, a kurzustól délre is. El is indultam szépen a felhők irányába, gondoltam, hogy egy 150 km-es száron nem annyira számít ez a kis kitérő. Jól is lehetett haladni, csakhogy a felhők szépen vezettek a határ fele, tehát folyamatosan távolodtak a kurzustól. Én meg elkezdtem befele tartani, ha már úgyis felhők nélkül kell repülni, legalább ne kacsázzak túl sokat. Mikor többszöri alacsony egerészés után visszatértem a kurzushoz, láttam, hogy pont ott a boly, akikkel nagyjából együtt indultam. Nem tudtam, hogy örüljek, hogy egyedül ugyanúgy tudtam haladni, mint ők együtt, vagy szomorkodjak, hogy hiába volt a nagy kitérő, mert velük is mehettem volna. (Inkább örültem, mert jobban szeretek egyedül menni.)
Emiatt ezután is próbáltam a hülye fejem után menni több-kevesebb sikerrel. Tótkomlós fölött majdnem az egész mezőny együtt tekert, és míg a többiek a kurzuson indultak visszafelé, én úgy gondoltam, hogy kimegyek északi irányba 20 fokot. Persze volt ott két tarlótűz-szerűség Hódmezővásárhely határában, de az egyik az tényleg nagy kitérő lett volna, a másik pedig nagyon gyengén adta elő. Végül kiadott egy 1,8-as átlagot, amiben megint megmenekültem, és folytathattam utamat. Ezen a környéken többször összefutottam Tanár Úrral, meg Sindely Janival (aki végül megnyerte a számot). Utólag mondta Tanár Úr, hogy nem volt túl jó, hogy mindig, amikor egy kis magányra vágyott, megjelentem, és vagy én mentem be mellé, vagy ő jött be mellém, de a Jantár meg a Cirrus nem ugyanúgy szeretnek tekerni, úgyhogy inkább mumus voltam neki, mint egy szívesen látott vendég... Aztán szerencsére sikerült elsimítani ezt a dolgot. Szatymaznál összefutottam az Arcussal is, bejött alám a termikbe. Gondoltam is, hogy lehet, hogy Vera ül benne, de aztán gyorsan el is hessegettem ezt a gondolatot, nem nagy esély volt rá. Este aztán láttam az üzenetet Verától - tényleg ő volt benne. Nagyon vicces, hogy két gép találkozik a semmi közepén, és poénból kitalálja az ember, hogy ki ül a másikban:) Utána sikerült újra utolérnem a bolyt, nagyjából az utolsó alacsonyról eljövő, de erősebb termikben sikerült egy magasságra kerülni a Vámosi Tomi- Rónai Peti párossal és Lacival. Jó érzés volt együtt nekiindulni a végsiklásnak, még úgy is, hogy ők otthagytak engem a suhanó gépeikkel, Lacival pedig együtt érkeztünk meg. Mindkettőnknek ez volt az első gyémánt, Lacinak az első háromszáza is.
A napi teljesítményem várakozáson felüli volt, még Vámosi Tomit is megelőztem, igaz, nagyon szoros volt a mezőny, pár pontos különbségek voltak. Majdnem elcsíptem a 90%-ot pontban, 6 km/h-val voltam lassabb, mint az első helyezett Mazsi. (Ez 20 perc repidőt jelentett.) Az összetettben 14. voltam, amivel nagyon meg voltam elégedve.
Ezen a napon Szauer Zsolti szállt terepre, ami nagyon meglepett, mert borzasztó jót ment a terepig. Nagyon sajnáltam, mert így rengeteg pontot bukott. A másik meglepetés Tanár Úr volt, de ő meg azon lepődött meg, hogy én hazaértem. A kölcsönös meglepetések napja...

Gemenci táj

Ez után a nap után szünnap volt, és ha jól emlékszem, ekkor mentünk be Vámosi Tomival és a Bogyókákkal Szekszárdra biliárdozni. Kitaláltuk, hogy az ifiknek egyenruhára van szükségük, amit béna ingek formájában szereztünk be. Vagy 5 turkálót bejártunk, mire beszereztük az összes inget (Diónak egy visszafogottabbat), és végül visszamentünk az első helyre, ahol láttunk egy hatalmas plüss delfint. Ezt még röhögve megvettük (Ez eladók is velünk nevettek, bár így utólag belegondolva lehet, hogy rajtunk.), így a csapatnak már kabala állata is volt. (Ráadásul a delfinező repülést ki mástól tanulhatjuk meg jobban, mint egy igazi delfintől.) A neve Teca lett, és kitaláltuk, hogy minden nap mással fog repülni. Sajnos Albeck Peti Astirjába nem fért be, de Laci Jantár-csomagtartójába épp be lehetett gyömöszölni. A legjobban talán az 56-ban érezte magát, abban a csomagtartóban talán még én is elférnék. Ráadásul több repteret is megmutattam neki, de erről majd később...
Szóval ez a szünnap fellendítette az ifi csapat összetartását, és szerencsére azóta is egyfolytában „konzultációkat” tartunk:) Tecát adjuk kézről kézre, mindig más viszi haza, már a versenyen is mindig mással aludt.

Az ing kiválasztása, Teca is the Queen of the hill

Negyedik nap: Egy rövid szakaszra írták ki a feladatot a homok fölött. 225 km, de erős időjárásban, nagy sebességeket vártunk. Annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy elég sokat kellett siklani az első felhőig. A következő emelés után szétváltunk Lacival, én kitértem 90 fokot északra egy gyönyörű felhőre, meg láttam, hogy van még 2-3 felhő sorban egymás után, és nagyjából a fordulópont irányába rendeződbe. Ő meg ment tovább a kurzuson. Találtam is egy 3,4-es átlagú emelést, de aztán a fordulópontnál megint összetalálkoztunk, szóval nem nyertem vele semmit, de legalább egyedül lehettem. Ebben a jó időben (2,1 m/s lett a teljes termikátlag) eléggé éreztette magát a kis Cirrus hátránya a Jantárral szemben. Ilyen emelések és pályák mellett egyszerűen nem lehet úgy nyomni, mint a lengyel műanyagot. Így is majdnem 90-es átlagot mentem (88,9), míg Hamar Zoli, aki ismét győzött majd' 108 km/h-val repülte meg a számot. Jó volt megint jó időben repülni, de borzasztó érzés, ahogy mennek el a Jantárok, és ha nyomja az ember, akkor csak merül, és még így is lassabb.
Összetettben 16. helyen voltam a negyedik versenyszámot követően, pontszámban pedig még mindig 80% fölött.

Tomika és az LS a homok fölött

De jött az ötödik nap! Még a griden voltunk, amikor megjött Zsófi. Leköltözött pár napra, aminek nagyon örültem. Ezen a napon elvittem Szauer Zsolti kameráját, amivel sikerült is remek felvételeket csinálni. Nagyrészt ezekből a kisfilmekből csinálta Bence a csapat promó videóját.
Az időjárás megint jónak ígérkezett, hasonló feladatot írtak ki, mint előző nap, csak kicsit kilógott a homokról mindkét oldalt. Ezen a napon csak Lacival és Siket Zsoltival voltam egy frekin, Zsoltiék megkértek, hogy inkább ne zavarjuk őket ha lehet. Másnap már visszamentünk az ő frekijükre, és csendben maradtunk.... :)
Elsőnek indultam a hármasunkból, Laci kicsit később, és Zsolti indult el legkésőbb, 7 perccel utánam. Felkészültem a hosszú első siklásra, és próbáltam segíteni a hátul levőket. Az első felhő alatt még gyengébb emelés volt, de azért megálltam egy kicsit emelkedni. A következő felhő alatt 1,5ben kiemelkedtem. 4 perccel később értek oda a fiúk, nekik már 2,6 és 3,4 volt az átlaga. Itt el is dobtam azt a 7 percet, amivel előttük indultam. Kicsit zavart, hogy mögöttem így beindult az idő, meg hogy ilyen béna vagyok. Az elkövetkező fél órában többször voltam 700 alatt, egyszer pedig már 400 méter alatt voltam, amikor végre sikerült kiemelkedni. Innen egy darabig együtt mentünk, de végül hátramaradtam, ami eléggé idegesített, főleg, hogy hallottam, hogy milyen jó nekik, és láttam, hogy nekem milyen rossz. Szidtam is magam, hogy minek kellenek az önálló gondolatok?!
Aztán átmentek egerésző üzemmódba, én a kurzustól észak fele tértem ki, arra sokkal jobbnak nézett ki az idő. Csak remélhettem, hogy majd biztonságosan vissza tudok keveredni a kurzusra. Ezután találkoztam a 18-asokkal, és Sindely Janival, aki egy mennyei emelést mutatott nekünk. Közben Laciék még mindig alacsonyan geberegtek, körülbelül egyszerre emelkedtünk ki alapig. A jó emelésnek köszönhetően kellő mértékben felbátorodtam, és nyomtam neki, ahogy csak lehetett (kicsit a felhő alapja is magasabban volt a bomba termik fölött). Itt sikerült visszaelőznöm a fiúkat, de ezt persze nem tudtam. Viszont most vissza kellett mennem a kurzusra. Újra együtt voltunk, viszont én egy kicsit alacsonyabban. Innen rásiklottunk a fordulópontra, ami körül kb. 15-18 km-es körzetben meghalt az időjárás a Duna hűtése miatt. De azért még nyomtam neki az elején, nem is gondoltam rá, hogy esetleg tartalékolni kellene. (Az hozzá tartozik, hogy volt 1-2 szakadozott felhő, de ezekkel semmire se mentünk.) Találtunk még egy gyenge emelést, de voltam olyan hülye, hogy úgy gondoltam, ebben nem kell megemelkedni, vagy legfeljebb majd ha visszajövünk hátszélben... Siket Zsolti pont ott emelkedett visszafele, de én már nem találtam alatta jelentősebb emelést, úgyhogy megpróbáltam elérni a jó időt az erdők szélénél. Közben egyre alacsonyabbra kerültem, Laci délies pályán ment, és talált egy jó emelést, de túl messze tőlem. Találtam egy terepet az erdők közepén, gyönyörű tarló volt. Még egy kicsit aggódtam, hogy lesz-e valaki itt a semmi közepén, de megláttam egy kocsit a terep melletti tanyáknál. Elindítottam a felvételt, hogy megörökítsem a terepre szállást. Még az utolsó pillanatig próbálkoztam, de nem tudtam emelkedni. Közben Siket Zsolti is meleg helyzetbe került, de szerencsére megmenekült. Mindenki panaszkodott, hogy volt necces helyzetben, de csak én szálltam terepre aznap. Nem volt túl jó érzés. A helyiek nagyon kedvesek voltak, elmagyarázták, hogy tudnak eljönni értem, bár a megközelítés nem volt a legjobb. Homokos dűlőutakon kellett jönni az erdőn keresztül. Volt egy fiatalember, aki a két gyerekével pont akkor ment haza, ő nagyon sokat segített nekünk. Egyből kérdezte, hogy „nem volt több termik?”, amin eléggé meglepődtem. Kiderült, hogy az óvodás kisfia vitorlázógép szimulátorral játszik (a semmi közepén...), ráadásul a srác Kiskunfélegyházán volt ejtőernyős, amikor behívták katonának.
A gépet összepakoltuk, a leszállásról készült felvétel sajnos megsemmisült, mert a felvétel leállítása helyett kikapcsoltam a kamerát. Remek. Az alkalmi segítőnk még leoltotta Kőcsöt, aki lelkendezve kiáltott fel egy állatot látva: „Őzike!!”. A srác nem sok mindent mondott, de a hangsúly: „Az egy szarvas, de mindegy...”
Ezután elég mély letargiába zuhantam, ami eltartott pár napig. A 16. helyről a 24-re estem vissza, de inkább zavart az, hogy mindenki hazaért rajtam kívül.

Bence kemény munkája

Teca az LS-ben

A következő nap hasonló volt, mint a verseny első napja, amit lefújtak. Már úgy indultam neki, mint akinek nincs vesztenivalója. A verseny előtt már kíváncsi voltam, milyen lehet egy olyan nap, amikor mindenki terepre száll. Hát most megkaptam. Felvontatásnál még voltak a repülőtér felett foszladozó pamacsok, de tisztán látszott, hogy a kurzuson semmi ilyesmire nem kell számítani. Szauer Zsolti azt tanácsolta, menjek a többiekkel. (Talán gondolta, hogy még ilyen egyértelmű helyzetben is szükségem van erre a tanácsra.)
Teca velem repült aznap, együtt küzdöttünk a néha 30 km/h-s széllel, a gyenge emelésekkel, és az alacsony inverzióval. A helyizés alatt még 1400 méterig fel tudtam kapaszkodni, de a feladat során 1150 méter volt a csúcsmagasság. Hol kisebb, hol nagyobb bolyokkal mentünk együtt. Néha összeolvadt két csapat, de mindig maradtak el az emberek, egyre kevesebben maradtunk. Itt láttam igazán a Cirrus előnyét. 120-nál majdnem teljesen együtt ment a Jantárokkal, viszont az emelésekben rájuk csavart. Végül Laci is leszállt Sárbogárd környékén, én meg Gyöngyösi Andrisékkal találtam magam. A kör érintése után hátszélbe fordultunk, és Dunaújváros felé vették az irányt. Gondoltam, hogy a kohó fölé szeretnének jutni, hát az jó lesz nekem is. Sajnos a füst elfeküdt, úgyhogy nem túl sok babér termett ott. De legalább tizenöt perc nullázás után biztonságosan leszállhattunk a dunaújvárosi reptérre. Összesen hét gép szállt oda, többségében MALÉV-osok. Veigli Szabi egyből jött is oda, hogy haza akarok-e vontatni. Egyből az volt a válaszom, hogy nincs nekem annyi pénzem. Aztán elkezdték számolgatni, hogy mennyibe is kerülne, és végül is rávettek a dologra. Ahogy Gyöngyösi Andris még egyszer átszámolta a vontatási időket, egyre kevésbé fért bele naplemente előtt a hazavontatás. Végül ő le is mondott róla, és átadta nekem a lehetőséget. Virágh Józsi beállt elém a Pawnee-val, és már indult is a vontatás. Tőlem nyugatra a lemenő nap gyönyörűen megvilágította a felhőket. „Épp naplemente előtt sikerült hazaérni”, hatalmas élmény volt, és Teca is nagyon élvezte. A többség még szállítókocsizott, mi pedig már mentünk is vacsorázni.

"Like a Boss"

Osgyáni Barna videója a dunaúji terepes napról

Hetedik nap: Újabb háromszázat írtak ki, ami majdnem teljesen megegyezett az elsővel. A Tótkomlós hurok maradt, egy Kistelek fordulópont került még bele a feladatba. Ezt sikeresen Kisszállásként deklaráltam, úgyhogy már a levegőben írtam át a helyesre. Az időjárás ismét nagyon jó volt, megint kijött a Jantar előnye. Nem sok különleges dolog volt a nappal kapcsolatban, jó volt az idő, bár a végére meg kellett szenvedni az utolsó felhő alatt, hogy hazaérjünk. Ezen a napon épp befértem a 80%-ba, a Tanár Úr nyerte a számot.

Az utolsó nap: Igen, ez is eljött. A meteor nem sok jóval kecsegtetett, így aztán kiírtak egy AAT-t, amit visszavettek 2 óra 15 percre. Várhatóan megint jól be kellett siklani az Alföld fölé az első használható emelésért, ezért az indulási vonalat átrakták a szekszárdi vasútállomástól a Sió-deltához, és az érsekcsanádi repteret kijelölték visszaszálló placcnak, tehát innen is elvontatnak, ha oda száll vissza az ember. Hát én ezt elég komolyan vettem. A Gemenci erdő fölött oldattak, és meg se próbáltam visszamenni a reptér fölé, és ott kiemelkedni, hanem inkább átsiklottam az erdő fölött, át a Dunán (nem láttam senkit magam körül, csak a Discust, de a jó helyismerettel és képességekkel Kiss Tibi is hamar eltűnt a szemem elől, úgyhogy nem nagyon maradt más választásom, emelést nem találva.
Tecával a csomagtartóban már a harmadik repteret jártam meg, Őcsény és Dunaújváros után most Érsekcsanádra is leszálltam. A talaj elsőrangú, a növényzet egy kicsit magas. Egy kedves fickó várt a gyerekeivel, akiknek nagyon tetszett Teca. A pasas nem kommentálta, hogy egy méteres delfin néz ki a dekken. Visszahúzott a pálya elejére, jött Roszkos Karcsi, és felhúzott. Sajnos mire sikerült elérnem az indulási magasságot, már mindenki elindult. A 18-asokkal még együtt csavartam, de mire átrepültem a startvonalat, ők is eltűntek. Ekkor már tudtam, hogy csak magam miatt fogom megrepülni ezt a számot, és biztos, hogy az eredmény nem lesz valami kimagasló.
Az égen 1-2 cumulus látszott néha, volt, hogy egy sem. Általában ezek is túl messze voltak ahhoz, hogy az ember elérje őket. Néha a kékben is volt nagy emelés, de a felhők alatt mindig a napi átlag fölöttit találtam.
Elindultam hát újra a nagy kékségbe, és csak mentem Szeged irányába. Jó volt végre csak magamnak repülni, semmi teher, semmi kötelezettség. Ráadásul egyedül voltam az egész légtérben. Közben egyre alacsonyabbra küzdöttem magam. Már majdnem elértem az első kört szegednél, amikor 300 környékén arra figyeltem, hogy az út mentén menjek, hogy szegény Bogyókáknak könnyebb dolga legyen a hazaszállítással, ha leszállnék. De aztán inkább eldöntöttem, hogy nem szállok le, és ki is emelkedtem. A talaj fölött 230 méteren már jól láttam a leszállóterepeket, és az út mentén jobbnál jobbak sorakoztak, úgyhogy csak a hosszú hazaút lett volna bajos. Utána hazafele még megfogtam a nap emelését, ami átlagban 2,5 m/s volt, 1050 métert emelkedtem benne, és magasabbra vitt, mint előtte bármelyik másik emelés. Ráadásul fél ötkor! Hazafele még megszenvedtem a hazaérő magasságért, persze utána alig bírtam elnyomni a plusz magasságot. Utolsó lettem a napi eredményben, mégis nagyon jól esett ez a repülés.

"Miért nem repülünk ma?"

És hogy összességében mit tudok mondani Őcsény első nemzetijéről? Azt, amivel kezdtem: Jó ott a zene. A szervezés remek volt, és biztos vagyok benne, hogy a jövő évi még profibb lesz. Jók voltak a programok, voltak tűzzsonglőrök, ami Bálint tetszését borzasztó módon elnyerte. Volt koncert, a záróbulin Tom White és barátai játszottak egy kis rock and rollt.
Ami mégis a legjobb volt: A versenytársak. A debreceni csapat hihetetlen kedves volt, nagyjából a verseny felét ott töltöttem velük, dumáltunk, vagy csak szotyiztunk. A Variósok is nagyon rendesek voltak, nem néztek ki maguk közül, mikor odamentem inni a szavaikat, sőt: Bauer Jani még a Hold krátereit is megmutatta a csillagász távcsövével, és a születésnapi halászlevéből is ehettem. Hamar Zoliról továbbra is azt gondolom, hogy egy végtelen rendes ember, és nagyon megérdemli, hogy nemzeti bajnok lett. De ugyanígy mindenkiről lehetne egy-két jó szót szólni, senki sem zárt ki, akihez odamentem, úgyhogy egyik versenyző vagy kisegítő se érezze úgy, hogy kihagytam! ;) Persze a helyi erőkről nem is beszélve. Akár problémával mentem oda, akár csak leültem a tábortűz mellé hallgatni az éneket, mindig nyitottak voltak.
Persze nem csak a versenyen kaptam segítséget. A Kvasz András Repülő és Ejtőernyős Egyesület is mögöttem állt, Bácskai Vera és Bodzsár András még anyagilag is támogattak. A Lányi Róbert Emlékalapítvány is nagyban hozzájárult a felkészülésemhez, amit ezúton is köszönök. A MÁV Repülőklubból is kaptam támogatást: Terpó Gyuri és Szabó Endre le is látogattak a versenyre, Bánki Petivel pedig telefonon beszéltük meg a várható meteorológiai helyzetet. És természetesen a kisegítők gyöngyeit (vagy „bogyókáit”) is köszönöm a MÁV klubnak, elvégre onnan szerződtettem őket. Szabó Bence és Kőcs Peti minden elismerésemet megérdemlik, nem hagyták, hogy dolgozzak, és végig csillogott-villogott a gép. Az 56-ossal úgy foglalkoztak, mintha csak a sajátjuk lenne, és még a lelki világomat is próbálták egyengetni. És igen: ha lehetőség lesz rá, felvetítem az égre a jelet:) És persze Zsófi is mellettem állt, és próbált kihozni a hullámvölgyből, és várta, hogy hazaérkezzek.
És a nyelvcsapásokat lezárva még külön ki szeretném emelni az ifiket. Már írtam, hogy milyen remek csapat jött össze, de a VB-n szereplő fiúkkal kiegészítve megrengetik az eget, különösen a mostani válogatott fog nagyot szólni! Gratulálok minden résztvevőnek, akár Őcsényben, akár Musbachban repült augusztusban.

Menjen mindenki versenyre!

Egy promófotózás képei:

A verseny hivatalos fotói: www.flickr.com/photos/ocsenyflyingclub/collections/72157627295586843/

Mit is várjon az ember egy októberi hétvégétől? Hát bomba időt már ne nagyon. De repülhető időt azt igen. Ezért is mentünk ki a reptérre október 8-án. Az ég már reggel tele volt kumuluszokkal, jó alacsony alappal. Mivel kezdők nem jöttek ki, mi csak vakaróztunk, majd Budai Gabi benyögte: Nem vontatunk fel a felhők fölé? Hát erre felbolydult a 4 főből álló gárdánk. Befűztük Fagyit, hogy húzzon fel minket minél előbb, mert emelkedik az alap.

Két Ka7-tel indultunk- ilyenkor jó lenne a páros vontathatói... Először a Gábor és én mentünk, majd Berci és Szegfű Gergő párosa követett minket. 1000 méteres oldás után (persze már vontatás közben is) gyönyörű látvány tárult elénk. Biztos, hogy nem az élet tetején voltunk, mert „az élet nem habos torta”, de én úgy éreztem magam, mintha egy cukrászkülönlegesség habjában lennénk. Amerre csak a szem ellát, mindenhol fehér karfiolok. Szóval gyönyörű volt, de sajnos az egész pár percig tartott, visszasüllyedtünk a sötétségbe, majd egy 20 perces repülés után leszálltunk. A másik csapatnak szerencséje volt, ők fent tudtak maradni, persze ők sem a felhők felett.

 A SAC Békés "fehér" egén

 A habok

De ezután nem mentünk haza, kijött az egyik kezdőnk, és megcsinálta az első egyedüli felszállásait. Úgyhogy érdemes volt kimenni a reptérre.

 Ka-7 árnyék

Másnap a legtöbb gépnek lejárt a biztosítása, többek között a vonatógépnek is, úgyhogy úgy gondoltam, még kihasználom az utolsó lehetőséget, és befejezem a Jantár típusomat, amit tavaly kezdtem el. Megcsináltuk András „B” vizsgáját (nagyon ügyesen repült), majd beültem a Jantárba. Sajnos Fagyi nem ért rá, de szerencsére Kiszely Zoli szakított egy kis időt rám, és felvontatott. 450-en oldottam, majd kis keresgélés után találtam is egy emelést. Kicsavartam alapig (600 és 650 között volt), majd egerésztem kicsit. Most sokkal jobban tetszett a gép, mint tavaly az első repülésnél. Talán azért, mert nem kellett használnom a szellőzőt. A fekvő pózt meg a kilátás hiányát még mindig nem szoktam meg, de nagyon kellemes repülni vele, és 150nél is majdnem ugyanolyan a horizont helyzet, mint 120-nál. (Vagyis ugyanúgy nem lehet kilátni belőle.) A futót nagyon könnyű kezelni, pedig mindenki ijesztgetett, hogy nem lehet behúzni, meg ilyenek. Ami még nem tetszett benne, hogy szerintem termikben nem olyan agilis, mint a kis Cirrus. Nem szereti annyira kis sebességnél a nagy kormánymozdulatokat. Viszont a leszállást szebben lehet kivitelezni vele. Utána még csőröltem kettőt, hogy végre befejezzem a típust. Pakoltunk, és hazamentünk.

Őszi táj - a műszerfal mögött

A fejem - hagy némi kívánni valót maga után

Mindenkiben jó érzés volt ezzel a hétvégével kapcsolatban, gyönyörű dolgokat láttunk, született egy B vizsga, amihez itt is gratulálok, és egy Jantár típus, amit pedig köszönök.

Remélem, hamarosan elkészül az őcsényi beszámoló, és azt is feltehetem ide.

Szegfű Gergő videója

Hiába határoztam el ezt a nagy naplóvezetést év elején, nagyon nehéz betartani. Most mégis megpróbálom behozni a lemaradásomat. Először befejezem a tábori képeslapok felolvasását, utána pedig remélhetőleg összeszedem az Őcsénnyel kapcsolatos gondolataimat.

Szóval a csodálatos 96 km-es „táv” után azt ígérték, hogy majd jól átvonul a front. Hát készültünk is rendesen, mi mást írhattunk volna ki, mint egy Borota hurkot?! A két Astirral mentünk volna együtt, és Hegedűs Levivel sikerült is közösen kiemelkedni a gyönyörű időben. A másik Astirban Balásházy Jani volt, akit végül csak infóval segítettük, mert tökéletes indulási pozícióban voltunk, és nekiindultunk a feladatnak. Az alap majdnem 1700 méteren volt, és tényleg szép volt az égkép.

Indulás után nem sokkal viszont ez teljesen megváltozott. A felhők egyre alacsonyabban voltak, és valahogy úgy éreztem, mintha valaki egy hatalmas bödön tejfölt öntött volna ki, amiben mi félvakon próbálunk evickélni. Orosháza fölött egy zivatar volt kialakulóban, és mivel ennek a hatalmas összeállt masszának koromfekete volt az alja, nem volt nehéz eltéveszteni. Itt sajnos már Levivel is elszakadtunk egymástól, és bár néha megáztam, nagyon jó siklópályára bukkantam. Viszont ezt a nagy felhőt elhagyva még alacsonyabban voltak a felhők, és még kevésbé lehetett látni. Valamilyen altocumulusok zavarták a válogatást, ráadásul a cumulusok kezdtek egyre ritkulni. Ahogy átléptem a Tiszát, már egész biztos voltam benne, hogy a dunaúji versenyen is lefújták a versenyszámot, mert cumulus nem volt az égen, csak a nagy tejfehér massza. Úgyhogy már fordultam is vissza. Hódmező környékén újra összefutottunk Levivel, de ő megint nagyon alacsonyan volt, próbáltam adni a tippeket, és végül sikerült is kiemelkednie, de nem hiszem, hogy nekem köszönhetően. A legdühítőbb az volt, hogy hülye fejjel átmentünk a fronton, és a leradírozott, megázott részben voltunk, míg a többiek a rádióban szinte kiugrottak a bőrükből, hogy milyen jó idő van a front előtt. Ekkor Jani már egy Csorvás melletti terepen csücsült.

Végül a vizes táj fölött sikerült 400 méterre lesiklanom, de valami csoda folytán egy tárcsázó traktor fölött még ki tudtam emelkedni, de még innen is esélytelen volt hazasiklani, így Levivel a telekgerendási RSZ placcot vettük célba. Oda simán oda is értem, de hiába próbáltam a jobbnál jobb tuti termikkiváltó helyeket, egyik se jött be, így leszálltam legurulva a pályáról, hogy legyen helye Levinek. Végül még majdnem fogott valamit Levi, de kiderült, hogy nincs ott semmi, úgyhogy leszállt ő is mellém. Volt nála két sör a csomagtartóban, amit megosztott velem, majd szétkötöttük a kormányokat, levettük a vezérsíkokat, és elmentünk a közeli kocsmához, hogy vegyünk sört a szállítókocsizóknak. Mire visszaértünk, már a karaván is a reptér füvén gurult, és egy-kettőre otthon voltunk.

Mivel levonult a front, másnap egész jó időre számítottunk. Bár beharangozták a déli szelet, inkább keleti-dél-keleti volt, ezért elkezdtük kihúzni a gépeket a pálya város felőli végére. A kis Cirrus volt az első, amit kihúztunk, és a pálya felénél fel is hívtam Bercit, hogy a szél már szinte teljesen déli, de megegyeztünk, hogy azért még kihúzzuk a gépeket A túlsóra, mert inkább keleti lesz az uralkodó irány. Végül csak az 56 és a CV (ASW-19, Bíró Bálinttal) lett kihúzva A túlsóra, a többit B túlsóra húzták ki. Megbeszéltük, hogy minket felcsőrölnek, és legfeljebb átszállunk a 17-es pályára. Én voltam az első, a full oldalszél ellenére jó magasra mentem. A déli szélnek megfelelően a fasornál fel is vált az emelés, rádión szóltam is Bálintnak, hogy jöhet ő is, stabil az emelés. Ezután együtt keringeltünk a kék ég alatt, Először 1000, majd 1100 méteres csúcsmagasságot tudtam elérni, majd vissza a fasor fölé. Utánunk jó ideig nem tudtak csőrlésből fennmaradni, úgyhogy elég nagy szerencsénk volt, hogy nekünk sikerült. Kb. fél óra múlva, fél kettő körül kicsit jobb lett az idő, át lehetett törni az addigi 1000 körüli inverziót. Nagyjából ekkor szállt fel a DG-1000. Ezután a CV eltűnt, és a DG-vel helyiztünk még egy kicsit.

Egy óra múlva indultam el a feladatra, aminek kivételesen nem a Borota hurkot adtam meg, hanem egy 210 km 3 fordulópontos poligont. Indulás után elég sokáig nem tudtam újra kiemelkedni alapig. Az első fordulópont után észak-keletnek vettem az irányt, ahol a kiszáradás miatt nem sok felhő volt. Konkrétan siklottam a kékben a fordulópont felé. Aztán 30 km siklás után balra a talajon megláttam egy felhőárnyékot. Kiderült, hogy folyamatosan keletkeztek a felhők, de én mindig előttük haladtam. Gyorsan be is mentem a gomoly alá, és kiemelkedtem. Az emelés nem volt túl erős, de a viszonylag erős szél miatt még mindig elfogadható volt az átlagsebességem. Aztán Körösladánynál (ez volt a második pont) alacsonyra kerültem, és csak arra tudtam gondolni, hogy a három terep már kicsit gáz lenne öt távból. 0-0,5 méterekben geberegtem, a harmadik fordulópont az első mellett lett volna, tudtam, hogy azt már nem érdemes megpróbálni, viszont hazafelé kialakult egy néhány felhőből álló sor. Az volt a legrosszabb, hogy tudtam, hogy ha egy pár kilométerrel arrébb mennék, akkor egy erősebb emelésben emelkedhetnék, de nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg nem jön be, és terepre szállok megint. Végül feltekertem alapig, és a felhősornak köszönhetően bőven hazaértem, ráadásul a PDA-n el volt állítódva a McCready érték, és folyamatosan -4000 m körülre adta az érkezést, a siklótáblázat alapján meg nem mertem nagyon centizni a dolgot az erős szél miatt, úgyhogy jó magasan értem haza.

Hát ennyit a tábori történésekről, az idő megkoptatta és megszépítette az emlékeimet, de azért remélem, még hitelesnek mondható a beszámolóm. A pesti fiúk hazamentek, én meg készültem Őcsénybe, políroztam az 56-ost, és augusztus 5-én indultunk Szabó Bencével és Kőcs Petivel, akik meglepő módon vállalták, hogy a kisegítőim lesznek, de már egyikünk sem emlékezett rá, hogy én kértem meg őket, vagy ők ajánlották magukat nekem. De nem is olyan fontos..

Július 2-án elkezdődött a tábor a békéscsabai repülőtéren. Farkashegyi barátaink két klubból is képviseltették magukat, és Hármashatárhegyről is érkezett egy kisebb delegáció. A társaság már adott volt, csak a jó időre vártunk. És vártunk... Én csőröltem, hatodikán pedig Szegfű Gergővel elmentünk Paszkálért Békéssámson és Hódmezővásárhely közé egy tarlóra.

Pár nap csőrlés után másnap úgy gondoltam, repülök egyet, jó időnek ígérkezett. Először megbeszéltük, hogy egy gyémánt háromszázat repül mindenki. Az ötvehatos második volt a sorban, és már készülődtem  a gépbe, mikor kiderült, hogy mégsem akarja senki azt repülni, mivel ez egy dél-nyugat-észak-keleti irányú háromszög lett volna, de nyugaton semmi felhő nem volt.Hát átírtuk a feladatot. Meg még vagy kétszer, mire megszületett a végleges Kaba dupla hurok, ami 300 km. Miután felszálltunk, még ez újra módosult, de már nélkülünk.

A start

Herczeg Gábor kérte, hogy írjam be a blogba, hát eleget teszek ennek. Ő volt az első a sorban, vele mentünk Kaba irányába. Azért döntöttünk az északi pálya mellett, mert azt jósolták, hogy délen kiszárad.

Pár perccel utánam indult Gabi a 2b-vel, de elég gyorsan utolért. Az első száron elég jól együtt mentünk (kb 600 méter különbséggel. Mondta is utólag, hogy érezte a versenyt a részemről.:) Azért néhányszor felkapart a padlóról, ami nem volt olyan nagy hátrány. Én a kurzustól nyugatra mentem, a kiszáradás szélén, ő pedig keletre, ahol azért még akadt több pamacs. Persze azért volt ez rossz döntés részemről, mert így ha gáz van, csak egy irányba mehettem volna, mivel bal kéz felől csak a tiszta kék ég volt.

A segítség ellenére is alacsonyra kerültem a fordulás után, de szerencsére egy aratás megmentett, és végülis négyszáz méterről egy 2,5-ben emelkedtem kb. ezer métert. Egyébként nagyon furcsa, dobálós termik volt ez, úgy bugyogot fölfele, hogy néha az ötöt verte a tű, máskor meg egész megmélyült az elektromos varió hangja.

Az ég folyamatosan száradt ki, világos volt, hogy a Kaba hurok kétszer nem fog összejönni. Gábor közben már eléggé lehagyott, és ő sem kecsegtetett semmi jóval. A Sebes-köröstől délre volt igazán jobb idő, attól északra az emelések sem voltak az igaziak. A kékben is inkább csak tartások voltak, ha volt egyáltalán valami, persze a nagy merülések mellett.

Így aztán a második hurkot nem vettem túl nagyra, nem akartam a kékbe belemenni, főleg a korábbi szöcskeköszöntésem után. Békés fölött beleakadtam egy csodás emelésbe, ami végül 3,2 m-re jött ki, de még alacsonyabban nagyobb volt az átlag is. (Ebben is ezret emelkedtem) Még megnyújtottam a repülést déli irányba. Amúgy érdekes, hogy ekkor (kb fél 4) nyugaton gyönyörű cumulusok pattogtak ki.

Végül 270 km jött ki, ezután a négyórás repülés után pedig egy ötórás szállítókocsizás várt ránk, Kovács Dani megpróbálta megrepülni az elsőnek kigondolt Maroslele-Nádudvar háromszöget, és abban a semmi időben Kunmdarasig elküzdötte magát.

Ezután jöhetett a strand pár napig.

A többiek repültek még, de én legközelebb csak tizenkettedikén ültem gépbe. Természetesen megint háromszáz volt a cél, az idő meg megint nem volt túl acélos. A csodálatos 900 méteres felhőalapról indultunk el Szabival, és kissé visszafogottan, de siklottunk a cél felé. Szabi még megállt valami emelésben, én meg gondoltam, hogy nem állok meg ötméterenként... Ezután átsiklottam még egy emelésen kb 600-on, de ugye itt még nem áll meg az ember. Aztán háromszázon már úgy gondoltam, hogy meg kellene állni, csak ugye miben?! Szabi visszább kiemelkedett egy fél méterben, én meg elkezdtem küzdeni a gravitáció ellen. Sajnos hiába arattak alattam, mint az előző kalandomban, itt a kombájn is csak egyre nagyobb lett. Végül kb. tizenöt perc nullázás után kinyitottam a futót, és leszálltam egy búzatarlóra. A repült időm aznap 52 perc lett. Milyen olcsón megúsztam! Csorvás mellé szálltam, ami a levegőből közelebbinek tűnt, mint a földön. Vagy tíz perc séta volt a főút, ahol feltűnően sok biciklis ment. Egy öreg nénitől akartam segítséget kérni, de meg se próbálta palástolni, hogy nem hatja meg a szegény vitorlázópilóta története, le se szállt a bicikliről, csak egy picit lassított, elkezdte mondani, hogy jut el ide a szállítókocsi, majd tovasuhant. A következő biciklis már egy kicsit készségesebb volt. Amúgy utólag kiderült, hogy hiába emelkedett az alap, az idő nem volt az igazi aznap. Kiss Dani utólag az igc-t látva egyszerűen összefoglalta a dolgot: "ordas terep" :D

A terep a szép cumulusokkal, alatta pedig a szállítókocsizós csapat

A tizenhetedike érdekesen alakult. A cél megint háromszáz, de egyből visszaestem a csőrlésből, és megnyertem a sor végét. Megint feltűnően kevés felhő volt, de azért reménykedtem, hogy megrepülik a srácok a háromszázat. Én az alacsony molyolás után sikeresen kiemelkedtem a kékben, Kis Laci, az ügyes C vizsgásunk megmutatta a tuti emelést, a fél méterből felüdülés volt átmenni az egybe! Utána elmentem délnek, ahol az első felhő alatt kiemelkedtem alapig, ami majdnem kétezer méter volt. Innen megindultam észak-keletnek a következő felhő alá, amit úgy 20 kilométerre saccoltam magam előtt, de azért számítottam emelésre a kékben. Hiába. A felhő 30 kilométerre volt, és a siklószámom is ilyesmi érték körül mozgott. Persze a felhő alatt egész jó emelést találtam, pedig már negyed négy volt. Mentem tovább ebbe az irányba, szép felhők voltak, csak megint becsapott a szemmértékem. Sajnos azok a szép felhők a határ túloldalán voltak. (körülbelül 3-4 km-re tőlem). Elég rosszul esett visszafordulni. Ez a kudarc eléggé elvette a kedvemet az egésztől, úgyhogy úgy gondoltam, hogy hazasiklok egy kis kerülővel, hogy legalább a 100 km meglegyen aznapra. Már a levegőben sejtettem, hogy ezzel is gondok lesznek, és a leszállás után gyanúm beigazolódott: nem egészen 2 km hiányzott az értékelhető távhoz. Gratulálok magamnak az aznapi teljesítményemhez... Viszont Urbán Pityesz megrepülte a gyémánt 300-at, ami az első háromszáz kilométeres repülése. Nem volt egyszerű időjárás, jól megizzadt vele. Szegfű Gergő befejezte az Ezüstkoszorúját a távval. Még Herczeg Gabi repülte meg, a többiek visszafordultak a második fordulópont előtt, de ők is szépet repültek!

Az utolső két nap beszámolóját is felteszem néhány napon belül. Jobb időt Őcsénybe!

A múlt vasárnapi beszámolómat valahogy sose tudtam elkezdeni, mindig volt valami jobb dolgom, a hét elején a reptéri szállodát takarítottuk ki, mivel július másodikán kezdődött a tábor, utána pedig eljött hozzánk Zsófi, úgyhogy vele pihentem ki a repüléssel telt hétvége fáradalmait. Tegnap pedig kiköltöztem a repülőtérre, hogy én is csatlakozzak a táborozókhoz.

Most pedig akkor a június 26-i nap: a Wetter Jetzt csak a Tiszántúlra írt jó időt, de oda elég jót, még mindig erős széllel. Ezért úgy gondoltam, hogy kiírok egy Kékes-hurkot, mert még amúgy sincs gyémánt 300-am, meg amúgy is egy szép repülés lenne, ráadásul a széliránnyal is egybeesik a kurzus. Sikerült beszerveznem Nyeste Lajost is, aki nagy Cirrussal jött velem.

Sajnos a szokásos reptér feletti kék lyuk helyett most a reptér feletti összeállás nehezítette a dolgunkat, pedig 10-15 km-re nyugatra már láttuk a beígért jó időt, álltak a felhősorok. A reptér talaja csak pár percekre kapott besugárzást, de már legalább értek minket a napsugarak, úgyhogy felszálltam. Sajnos tíz perc gebergés után visszaszálltam, de rögtön utána újra csőröltem, és abból fennragadtam. Vasárnap is a szombatihoz hasonlóan nehéz volt kiemelkedni, de magasabban újra jó idő fogadott.

Elindultunk a Kékes felé, elég laza kötelékben. Az erős szembeszélben jó pályákon haladtam, de egyszer sem emelkedtem ki rendesen. Ahogy haladtunk északra, egyre világosabbá vált, hogy nem tudjuk megrepülni a kiírt távot, egyre jobban összeállt, szinte teljesen le volt árnyékolva a föld. Egy ilyen leárnyékolás közepén találtam magam a Kunhegyesnél 550 méteren, amikor Szauer Zsolti bejelentkezett a frekvencián, és kérdezte, hogy mi újság. Nem sok jóval szolgálhattam neki... Ezen a mélyponton határoztam el, hogy kiemelkedés után visszafordulok, és Lajos is ezen a véleményen volt.

Ezután egyértelmű volt, hogy ezt korábban meg kellett volna tenni, déli irányban egyre javult az idő, és Békéscsaba térségében két észak-déli irányú felhőút is kialakult, amin könnyedén gyűjthettük a kilométereket. Ezután már csak az volt a cél, hogy meglegyen a 300, ha szabad távként is. Rövidre fogva bomba idő alakult ki ezen a felhősoron, úgyhogy szinte csak nyomni kellett a botot. Összességében 339 kilométert repültem 86-os átlaggal, ami meghozta az első 1000 pontos számot MVK-ban. Persze Bagoly megint a dupláját repülte...

Visszatekintve: nagy élményt jelentenek a hosszú siklások, de jó lenne már egy kiírt távot befejezni. Remélem, holnap sikerülni fog végre. És még egy pár jó dolog a repüléssel kapcsolatban: megint sikerült messzebbre eltávolodnom a reptértől, mint ezelőtt, láttam a Mátrát és a Bükköt, és a Tisza-tó is kézzel fogható közelségbe került. Fotózni most nem fotóztam, ezért Szabi szombati fotóiból teszek ide kettőt:

A reptér, a Cirrus és én

Pénteken végeztem a vizsgáimmal, így ma több, mint  két hónap kihagyás után újra repülhettem! Persze már a héten nézegettem az előrejelzéseket, és igaz, hogy a Topmeteo nagyon jót írt a szombatra, Gyöngyösi Andris oldala eléggé lehúzta a várható időjárást. Ezért aztán nem is nagyon készültünk nagy időre („az erős szelet mindig túlértékeli a Topmeteo”-Bauer Jani). Azért deklaráltam egy Borota hurkot, hátha...

Ahogy az előrejelzés is írta, elég hamar indult az idő, és szerencsére már fél 12-kor fel is szálltam. Várkonyi Szabival (Foka 4) terveztünk valami repülés-fotózkodást. Csőrlés után egy kínszenvedés volt fennmaradni, nagyon szűkek voltak a termikek, és ráadásul egy termiken belül is nagyon változott az erősség. Majdnem vissza is szálltam, de végül sikerült kiemelkednem, és Szabival együtt elindultunk észak-nyugati irányba, mert nyugaton egy hatalmas leárnyékolást láttunk, északról pedig egy zápor kerülte el a repteret.

Az első siklás meglepően hosszúra sikerült, a nagy, sötét felhők a vártnál sokkal jobban emeltek, és mivel sorba voltak rendeződve, csak vettük egyiket a másik után. Ekkor megejtettük a fotózkodást is, jó kis képeket csináltunk! Az alap nem volt túl magas, de a reptér fölötti 1400-1500-hez képest már emelkedett egy kicsit. Mivel előttünk volt egy zápor, én viszonylag hamar kimentem balra, ahonnan egyrészt láttam, hogy a zápor mögött jön egy másik, másrészt meg láttam, hogy itt is van egy felhősor, ami viszonylag jól nézett ki. Szabi kérdezte, hogy hova megyek, és mivel ekkor már hosszú másodpercek óta a -3-4-ben merültem, és már a felhősor se nézett ki olyan jól, ezt én is megkérdeztem magamtól. Elég hamar 700 környékén találtam magam, de szerencsére- bár elég szenvedős volt az idő alacsonyan, azért erős emelésben tudtam kiemelkedni. Láttam egy tarlótűz-szerű jelenséget is magam előtt, de mire odaértem, már csak a felhőből lelógó része volt meg, és fogalmam sincs, mi lehetett az, mert nem volt égett tarló alatta. Le is fotóztam, kicsit gyenge a minősége, de javítottam Photoshoppal, és látszik valamennyire. Lehet, hogy egy tuba volt?

Szabi és a YY

  Ez a kis lelógó szakáll maradt belőle, mire odaértem.

Utána délnek fordultam, pedig a szolnok MCTR irányába nagyon jól nézett ki az idő, kicsit fájt is a szívem, hogy nem kérdeztem meg a FICet, hogy lehet-e arra menni. De dél fele is szép felhők voltak, úgyhogy megbékéltem a helyzettel. A délre vezető felhősor végig tartott, az alap már feljebb kúszott, 1900on még nem értem el. Itt kipróbáltam a Jonhy wee-t, amivel először nem voltak túl jó tapasztalataim (kb egy éve), de most nagyon megelégedtem vele, főleg azért jó, mert többször is lehet használniJ Végül elmentem nyugati irányba, amerre szintén jó égkép fogadott, úgyhogy gondoltam, hogy majd erre megnyújtom a repülést. El is repültem a Tiszáig, majd vissza akartam fordulni, de már megint alacsonyra kerültem. Szerencsére ez már nem zavar annyira, mint régen, és kis emelkedés után tovább megyek erősebb emelést keresni.

Délen már ilyen volt az égkép: mintha egy másik nap lenne.

Úgy gondoltam, hogy a Tisza vonalát már nem keresztezem, hanem inkább elindulok hazafele, de ezen az úton is többször meg kellett állni egy-két gyengébb emelésben, mielőt megkezdtem volna a végsiklást. Az utolsó 40 kilométeren már majdnem teljesen halott volt az idő, pedig még csak 3 óra múlt. A zápor elintézte, még a repteret is elverte. A végsiklás alatt még én is megáztam egy picit, bár nem tudom, miből esett rám az eső...

Hazafelé

Sajnos a leszállásom is olyan volt, mint az egész repülés, látszott rajta a kihagyás, meg a fáradtság. Elég szétszórt voltam a táv alatt. De most már remélem, visszakerülök a régi kerékvágásba, holnap már meg is kéne repülni a kiírt távot!

Végül egy kis összefoglaló a főbb hibákról:

-         Először is a kiírt Borota hurkot szerintem ha nem is simán, de meg lehetett volna repülni. Több is benne volt a napban. Emiatt az átlagsebességemmel sem vagyok túlzottan elégedett, főleg így szabad távon.

-         Az erős szél előnyeit sem tudtam igazán kihasználni, mivel majdnem minden száron kaptam egy kis szembeszelet. Ez nem tudom, hogy lehetséges, de nekem sikerült... Összességében a SeeYou 30 km/órás szelet kalkulált, de kis területeken volt 40 km/órás is. Ráadásul a végsiklásnál is folyamatosan korrigálnom kellett az irányt.

-         A pályák: még nem igazán megy ezeknek a -3 méteres zónáknak az elkerülése, pedig azért nem bánnám. Még mindig az a gondom, hogy nagyon lelassítok emelésben, ami most az erős szél miatt még inkább kijött.

A repülés az OLC-n: www.onlinecontest.org/olc-2.0/gliding/flightinfo.html

Tehát: jöhet a tábor, a megrendelt jóidő megérkezett!

A linkekhez betettem egy újat, a MÁV Repülőklub blogját. Itt is beszámolók lesznek majd közzétéve, meg már most rengeteg hasznos link. Remélem, hogy a táborban már együtt gyűlnek az élmények és leírások a két blogban. Már kevesebb, mint két hét!

"Megszületett a döntés a 2011. évi repülőtábor megrendezésének időpontjáról. Idén július 2-től 3 héten át várjuk törzsvendégeinket, és természetesen azokat a pilótákat is, akik először látogatnak el hozzánk. A gépek hangártárolása továbbra is biztosított lesz.

Szállás: Ahogy az elmúlt években, most is lehetőség lesz korlátozott számban szobákat igényelni, illetve sátortáborozni a repülőtér területén. Most  is igyekszünk megoldani a napi egyszeri melegétel biztosítását.

Idén gondoltunk a "nehéz napokra" is, azaz lehetőséget biztosítunk "földi" sportok művelésére, úgymint kispályás foci, asztalitenisz.

Az árak: 

• Kemping: 300 Ft/fő/nap
• Szoba: 500 Ft/fő/nap
• Étkezési lehetőség: Valószínűleg úgy, mint tavaly. Részetek később. 

Repüléssel kapcsolatos tarifák:

• Vontatás: 1300 Ft/100 m. Legkisebb elszámolható magasság 400 m. Fölötte legalább 50 méteres pontosságú magasság meghatározással. 
• Csörlés: 1000 Ft/db 
• Hangártárolás: 500 Ft/gép/nap"

Sajnos most kezdődik a vizsgaidőszak, de remélem, hogy júliustól újra írhatok! Addig is mindenkinek jó repülést!

Ha valaki nem olvasta volna a beszámolómat Pipis-hegyről, és szeretné, most ide is felteszem:

2011. február 5-6.

Azzal kezdeném az egész beszámolót, hogy mit is jelent nekem a repülés. Miért van az, hogy ennyire magával ragadja az embereket? A repülés érzése, a látvány miatt? Talán igen, de mindenkinek mást jelent, és mindenkinek mégis ugyanaz szerintem: mindig új élményt tud adni. Minden felszálláskor találkozik az ember a csodával, csak ki kell nyitni a szemünket. Tudtam, hogy a hullámrepülés is valami új csoda lesz az életemben, de azt nem tudtam elképzelni, mekkora is.

A táborba az utolsó pillanatban jelentkeztem, kis túlzással hirtelen ötlettől (rábeszéléstől- nem kellett nagyon győzködni) vezérelve. A célom vele elsősorban az volt, hogy hullámban repüljek, lehetőleg egyedül. Persze képmutatás lenne azt mondani, hogy nem akartam 3000-et, 5000-et repülni, de így, hogy csak a történetekből, tankönyvekből ismertem a hullámot, egyszerűen nagyon kíváncsi voltam arra, hogy is néz ez ki.

Meséltek arról a hangulatról, ami a HEGYEN uralkodik, de ez ugyanolyan, mint maga a repülés. Nem lehet átadni, csak átélni lehet. Már az oktatáson találkoztam ezzel a leírhatatlan atmoszférával. Molnár Géza és Csordás Tamás egy másik repülős világba repítettek, pedig csak beszéltek az általuk sokszor átélt dolgokról, olyanokról, amiről az ember olvas, hall, mégis teljesen más az ő előadásukban.

És utána vártunk. A vizsgaidőszak miatt nem is nagyon bántam, hogy egészen januárig kellett várni az első éles riasztásig. Közben MÁVosítottak, közösen béreltük ki az atkári Ka7-est, amivel reményeink szerint vagy 7-en repültünk volna, bár voltak „hullámturisták” is itt, akiknek már megvolt az 5000, és ott volt Szabó Endre, aki szárnyai alá vett.

Szóval az első riasztás: Tuti 5000-es időnek nézett ki, és bár 13-án és 18-án is volt vizsgám, eldöntöttem, hogy bármi lesz, elmegyek Pipishegyre. Aztán 13-án megbuktam, és hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy most nem mehetek, tanulnom kell. Azért az MRSZ küldöttgyűlésre elmentem, mert úgy gondoltam, hogy azt a pár órát kibírom, és legalább Szauer Zsoltival együtt szurkolhatunk a többieknek. Jött is az első hír: az első gép 800on van! Majd legfeljebb fél óra múlva: Nagy Zsolti volt az, és most terepen van. Na mi lesz ebből?! Aztán mikor indultunk haza, már a második kört húzták. Hatalmas nap volt.

Persze nagyon örültem, hogy nagyon sok 5000 született, de nagyon sajnáltam, hogy nem lehettem ott. És ezután persze nehéz volt a tanulásra koncentrálni. És csak remélni tudtam, hogy lesz még alkalmas nap.

Hihetetlen, de a következő riasztás is hétvégére esett. Ráadásul szombat-vasárnap repülhető volt. Nekem még kellett egy ellenőrzőt repülnöm, így természetes volt, hogy mindkét nap ott leszek. Szombatra elég nagy esélyt adott a meteor a 3000-nek, aminek még jobban örültem. Utána Endre szólt, hogy egyedül vagyok a Ka7-re, mindenki a tuti 5000es vasárnapra gyúr. Eléggé izgatott lettem, és nagyon tudtam másra koncentrálni aznap (persze már az előző napokban is izgatottan figyeltem az előrejelzéseket). Szóval úgy tűnik, fogok repülni hullámban.

10-kor volt az eligazítás, így ki tudtuk pihenni magukat. Sajnos az adatok nem sok jóval kecsegtettek. Úgy tűnt, hogy még a relatív 3000 méter sem biztos, hogy benne van a napban. De szerencsére azért mindenki lelkes volt, kikerültek a gépek a startra, indultak a vontatások. Már látványra elég küzdősek voltak a felszállások a nagy szél miatt. A fasornál a turbulencia szinte felborította a vitorlákat a Čmelák mögött. Aztán nagy nehezen eldőlt, hogy kivel repülöm az ellenőrzőt, Csordás Tamás ült be mögém. És elindultunk. Életem első hullámrepülésére. A vontatás még annál is keményebb volt, mint amire számítottam. Volt, hogy két kézzel kellett csűrnöm, az igazat megvallva a szó szoros értelmében izzasztó volt a vonatás, főleg a relatív meleg és a vastag ruhák miatt. És leoldáskor a sebességet majd' a félre csökkentettük, minden kisimult, és emelkedtünk. Majdnem kiugrottam a bőrömből, ahogy percek alatt túlemelkedtünk a Mátrán, majd a felhőkön, és még mindig emelt. Csordás Tamás megmutatta a tanult dolgokat a gyakorlatban is, majd rövid idő után mondta, hogy akkor menjünk leszállni. (A többi gépet a domoszlói hullámtérbe húzták, de minket a Galya- tető hullámterébe, hogy minél közelebb legyünk a reptérhez. A leszálláshoz úgy készültünk, hogy azért még megnéztük, merre emel a levegő.

Ezután már egyedül ültem a gépben. Megbeszéltük, hogy most is a Galya-tető hullámába húznak, és csak biztonságos magasságban próbáljak átmenni a hátsó, domoszlói emelőtérbe. A vontatás ismét kemény volt, de most már legalább tudtam, hogy mire számítsak. Az emelés ott volt, elkezdtem emelkedni. Bementem egészen a két csúcs (Galya-Kékes) közé. Közben hallottam a rádióban, hogy a többiek egy magasságon megakadtak, és majd csak később tudtak azon túlemelkedni. Utána legyengült az emelés (valószínűleg csak kimentem belőle, és a földről is mondták, hogy esetleg menjek át Domoszló fölé, úgyhogy fordultam is, hogy gyorsan odaérjek. Ezután kezdődtek a problémák, mivel főleg a felhőkre koncentráltam, és sajnos borzasztóan hátrasodródtam, egészen a Tarna völgyéig, ahol ráadásul nagyon alacsonyra is kerültem. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, a Ka7-tel még a bombatölcséres terepig sem tudok elsiklani innen. Itt már nem igazán tudtam arra koncentrálni, hogy kiemelkedjek, inkább csak arra, hogy biztonságosan leszálljak. Találtam is egy terepet, ami elég jónak nézett ki, Kisnána déli részén az út mellett. Persze közben már a rádión bemondtam, hogy valószínűleg leszállok, és valószínűleg nem a bombatölcséresre. Amúgy azoknak a pontoknak az azonosításával nem volt probléma, amiket részletesebben megnéztem, a havas tájon a repteret is könnyebb volt megtalálni, mint másnap, mikorra elolvadt a hó. (A reptéren lejártuk a havat, így elég feltűnő volt. A domoszlói terepet is egyből kiszúrtam, Markaz és Domoszló a tavak miatt jól navigálható. A probléma inkább az volt, hogy Domoszlón túl nem igazán tanultam meg a településeket, mert úgy gondoltam, hogy ott úgysincs keresnivalóm. Hát ez igaz volt, de attól még voltam olyan hülye, hogy mégis ott voltam, és még azt se tudtam megmondani, hogy pontosan hol. Eléggé égett a fejem emiatt, ráadásul a telefonomat is otthon hagytam, nehogy lemerüljön véletlenül. Összefoglalva elég sok hibát elkövettem.

A terepre magasan kezdtem a behelyezkedést több okból is. Egyrészt a nagy szélben erre szükség is volt, másrészt a nap szembe sütött, és a dekk kicsit maszatos volt, így a talajt nem igazán láttam magam előtt, inkább csak magam alatt. Itt alacsonyan már elég turbulens volt a levegő, és többször is emelésbe futottam, de ezek nem olyanok voltak, amikben emelkedni tudtam volna. A terep fölött viszont egyértelmű volt, hogy van esélyem kiemelkedni. Már egy ideje -3-4m-en állt a vario tűje, és hirtelen felment 5 méterre. Folyamatosan 5 métert mutatott, a magasságmérő pedig ment fölfele. Aztán „gyengült” az emelés, visszaesett 4, majd 3 méterre. Így 300 méterről (QFE) felmentem egészen 1700 méterig 7 perc alatt, összességében végül is csak 3,3as átlag ez, de szinte felfoghatatlan volt, mekkora erők dolgoznak a levegőben! Innestől már nem tűnt elérhetetlennek a domoszlói terep, sőt, tudtam, hogy ha tudnék csatlakozni az emelőtérhez, akár még haza is tudnék menni. Itt már nem igazán gondoltam a 3000-re. Persze megint nem tűnt fel, hogy azért ment el az emelés, mert hátrasodródtam... Sőt, inkább még tovább vitettem magam a széllel! Eldöntöttem, hogy leszállok a domoszlói placcra. Ezt be is mondtam a rádión.

Tényleg jó terep volt, és biztos vagyok benne, hogy sokat segített a megtalálásában, hogy előtte az oktatás után elmentünk megnézni. Amúgy a nyárfák miatt meg a településhez viszonyított elhelyezkedése miatt nem lehetett eltéveszteni. Meglepett, hogy hogy elcsendesedett a szél a föld közelében. Sejtettem, hogy sokat kell majd várnom a többiekre, és annak is örültem, hogy betettem a hótaposómba egy melegítő talpbetétet. Ez ilyen egyszer használatos, és azt írták rá, hogy 5 órán át melegen tartja a lábat. Igazából odafönt nem volt hideg, a földön több hasznát vettem. Erősen szürkült, mire megjöttek Józsiék (a gép tulaja), majd kicsit később Üveges Bandi is egy sráccal, aki csak nézelődni ment ki a reptérre. Addig volt időm átgondolni a dolgaimat, és bőven volt is mit átgondolni. A szombati repülés alatt elég sokat tanultam, főleg azt, hogy mit nem szabad csinálni. De másrészt boldog is voltam. Repültem hullámban, a Mátra fölött, a felhőkre fölülről nézhettem le, 2600 méteren voltam a tél közepén, és még szép fotókat is csináltam. Amúgy 4000 méter fölé mentek a többiek, úgyhogy azért annyira mégse volt rossz idő. Azt is hallottuk, hogy Dunakeszin bőven 8000 fölött jártak aznap. Úgyhogy végül is eredményes nap volt.

Visszatérve a terepre, a derengésben 2 alak jött felém, pont a másik irányból, mint amire számítottam, és egy traktor is jött velük. Eléggé örültem, mert nagyon vizes volt a terep, és már így is sötét volt, mire kiszenvedtük volna a gépet, azt se láttuk volna, hogy hol vagyunk. Aztán kiderült, hogy a traktor Józsiéktól függetlenül jött, és egy egész család ült benne. Egy utánfutót húzott, amit egyből leakasztott, hogy elhúzhassa a gépet a terep másik végére. Nagyon kedves volt tőle, hogy ilyen önzetlenül segített. A terep végén még megfeneklett a gép a köveken, és épp hogy átfért a bokrok között, de sikerült annyira kivinni, ahova a kocsi már be tudott jönni. A sötét éjszakában kezdtük szétszedni a gépet. Egy zseblámpánk volt, ami néha elhalványult, meg egy Ikarus kocsi, aminek elég hiányos volt a felszerelése, a vezérsíkot és a bal szárnyat „maszek” megoldással tudtuk csak feltenni, és a törzsre is ez várt, mert a törzstartó se volt meg. A kb. 20 kilométeres utat több, mint egy óra alatt tettük meg, de a reptéren már nem volt senki, úgyhogy betettük a gépet a hangárba, és mentünk az étterembe, ahol a többiek épp végeztek a vacsorájukkal. Mire eljutottam a szállásra, alig tudtam húzni magam, tele voltam élménnyel és fáradtsággal. Bezuhantam az ágyba, de nem tudtam egyből elaludni. Arra gondoltam, hogy bár jó volt, azért meglehetett volna az Aranykoszorú, úgyhogy következő nap, ha kapok gépet, mindenképp megpróbálom.

Vasárnap már 6-kor volt az eligazítás. Mégis minden embernek csillogott a szeme. Kipakoltuk a hangárt, összeraktuk a Ka7-est, amibe az ígéret szerint 3. vagy 4. körben ülhettem bele aznap. Azért Szauer Zsoltival megbeszéltük, hogy ha gyorsan végez, esetleg mehetek a Cirrussal én is. Azért megnyugtató, hogy már 2 esély is van, hogy felemelkedjek aznap is. Az első vontatás napkelte után el is megy, miután minden gép a levegőben van, várunk. Már hallom a rádióban, hogy Zsolti 100 méteren van, és lehet, hogy le fog szállni, a Ka7-es meg nem akart 3000 fölé menni. Már azt hittem, délután van, teljesen megzavart, hogy 7-kor már ment az üzem. Még rengeteg volt hátra a napból.

A Ka7re Üveges Bandi volt még és én. Ő 5000-re vágyott, én 3000-re. (Ha már az első vágyam teljesült.) A Nagyvas elkezdett ereszkedni. Ekkor Endre megkérdezte, hogy akarok-e azzal menni, mert ki tudja, mikor jön le a Ka. Rövid gondolkodás után már a gépben is ültem, de mivel siettünk, sajnos se oxigént, se fényképezőgépet nem vittem.

Most Domoszlóhoz húztak ki, a vontatás meglepően sima volt. Aztán persze a rotorban már keményedett a dolog. 600-on oldottam, és probléma nélkül 3600-on voltam. Az emelésből meg már megint kimentem. Nem mertem kockáztatni, a tegnapiból tanulva elkezdtem nyomni előre, hogy megtaláljam az emelőteret. És ott volt. Közben Losy is szólt a rádióban, hogy itt van, láttam is, meg a Kékeshez viszonyítva is ott voltam, emelkedtünk is. Aztán észrevettem, hogy elment a GPS jel, de megnyugtattak azzal, amire én is gondoltam, hogy a baro-s magasságrögzítő azért megy a loggerben. Közben bemondtam a rádióba, hogy 4900-on vagyok, amin eléggé meglepődtek, mert kb 5 perccel előtte 3600on keresgéltem. Aztán persze rájöttem, hogy ez 3900. Utána 4000 méteren kezdtem is érezni azt, amit a barokamrában, úgyhogy mondtam, hogy elkezdek ereszkedni. Közben Losy jó sokat fotózott, kicsit kerülgettük egymást.

Ezután leszálltam, és boldogan kísértem a gépet a hangárhoz. 4000 méter magasan voltam! Hihetetlen! Persze, az ember mindig többet akar, sajnáltam, hogy nem volt oxigénem, és ott kellett hagynom az emelést. De most már én vagyok az, aki mesél, és talán lesz, aki meghallgat, és azt mondja, ő is látni, érezni akarja ezt.

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki ott volt, segített, értem jött, és a szervezőknek, akik tényleg nagyon komoly energiát és sok időt fektetnek abba, hogy magyar pilóták itthon teljesíthessék a magassági feltételeket.

Vass Tamás

Budapest, 2011. február 13.

A repülések: www.onlinecontest.org/olc-2.0/gliding/flightinfo.html www.onlinecontest.org/olc-2.0/gliding/flightinfo.html
 

Igaz, hogy februárban repültem, de a szezonkezdést mindig valahogy nagy izgalommal várja az ember. Minél közelebb van, annál nehezebb kivárni. Így voltam az április 9-ével, ami az első üzemnapot jelentette volna, de a nagy szél miatt ki se pakoltunk. Az ég amúgy tele volt gyönyörű felhőkkel. Semmi baj, legalább befejeződött a műszerfal. Másnapra viszont körülbelül fele ekkora szelet írt a meteor, viszont még mindig nagyon jó időt. Lefeküdtem hát időben, hogy kialudjam magam.

Vasárnap még mindig elég erős volt a szél, a csapat is lassan gyűlt össze. Elég döcögős volt a kipakolás is. Egy elejtett „Ki lesz ma a csörlőkezelő?” kérdésemre nem érkezett válasz, rájöttem, hogy pont ő tette fel a kérdést…. Hát nem baj, Szabi az új Foka 4-ével akart típust repülni, úgyhogy azt mondta, hogy lezavarjuk az ellenőrző és kezdő köröket, utána elmegyünk vontatásból.

Nagyon lassan telt az idő az aggrin, és az erős szél ellenére nem ment túl magasra a Ka7 a felújított csörlővel. Én meg egyre inkább kezdtem letenni a repülésről (kb. fél 12 óta gyönyörű felhősorok voltak, kicsit túl sok is volt a cumulus). Ez eléggé lehangolt. Majd 2 körül láttam, hogy áthúzzák a Fokát meg a Cirrust a várakozóról a vontatási mezőbe. Na akkor csak lesz valami! Kisvártatva jött is a kötélhúzó kocsi, hogy siessek, mert jön Fagyi, és felvontat minket. Szabi már a gépben ült, mire odaértem. Gyorsan bepakoltam mindent, mire a Foka felszállt, én is készen voltam. Most próbáltam ki először a PDA-t, így nem tudtam, hogy el kell indítani a rögzítést, ha el akarom menteni a repülést. Szerencsére a Colibri végig ment.

A vontatás kicsit döcögősen indult, meg alacsonyan is követtem az Alfa Csárlit az elején, de aztán azért megtaláltam a helyem. Szabi alatt oldottam, aki fél-egy métert mondott. Sajnos tényleg csak ennyi volt, a tekerés közben jól elsodródtunk Gyula felé, meg közben még ez a nem túl erős emelés is elgyengült. Kettéváltunk, de nem sokkal később Szabi szólt, hogy menjek oda. Kb. 2-300 méterrel arrébb egy 2,2 méteres emelés volt. Ebben 1800-ig kitekertünk, majd siklottunk kicsit a felhők alatt, és bementem fordulni. Közben próbáltam Szabit fotózni, de mire közelebb jött, az elem is lemerült a gépben, a pótelemeket meg a csomagtartóban hagytam. Na erről ennyit. Én elindultam, Szabi maradt helyizni.

Sajnos a késői start nem tett türelmesebbé, így kb. 1400-on indultam el széllel szemben. Egy nagyjából 200 kilométeres távot deklaráltam, de tudtam, hogy ezt úgysem fogom megrepülni. Nyugati irányban kinéztem egy felhősort, és elkezdtem menni felé. Egy viszonylag rövid siklás után találtam egy biztató emelést, végül 2,7 lett az átlaga. Gondoltam, ebben kiemelkedek, és utána jöhet a táv.

Szerencsére jól lehetett haladni, a felhők nem hagytak ki, sőt, nemcsak a szél felőli oldaluk emelt, hanem a közepük vagy inkább a nap felőli oldal is, és mindkettő hasonló intenzitással. Azért ijesztő volt, mikor emelésben ránéztem a PDA-ra, és 50 körüli föld fölötti sebességet mutatott úgy, hogy nem is teljes szembeszélben mentem. Épp ezért kicsit ráfeküdtem a botra, így gyorsabban haladt a táj alattam. Meg is lepődtem, hogy egy 2 méterben megtett 2 kör emelkedés után lényegében egy siklásból és viszonylag gyorsan Nagyszénás (vagy Bigtakarmányos, ahogy Gazsó Pali mondaná) fölött voltam. Mivel mindenhol víz állt, késő volt, nekem meg az első távom idén, és még az MTMA is egyre közelebb került, úgy döntöttem, hogy az első normális emelésből megfordulok. Ez be is jött a szoros felhősor utolsó felhőjénél, ami elég szép gombóc volt. A szél felőli oldalon egy 3,3-as átlagot sikerült kihozni belőle.

Sajnos hátszélben nem figyeltem annyira arra, hogy a legjobb pályát válasszam, de azért így is szép nagy emelőmezőkön siklottam át. Máris a 40 kilométeres siklás végén találtam magamat a reptértől északra egy aránylag jó termikben. Innen már nem akartam keletebbre menni, így visszafordultam nyugatnak. Próbáltam úgy gazdálkodni, hogy legalább 100 kilométer kijöjjön, és leadhassam az MVK-ba a repülést. Ezután nem jött már annyira be a dolog, nem találtam igazán jó emelést, amiben érdemes lett volna megállni. Még egy kicsit mehettem volna előrébb, de bennem volt a tavalyi utolsó távom Békéscsabáról, amikor túl alacsonyan voltam a város előtt, és inkább leszálltam terepre. Ezt most el akartam kerülni, meg a lábam is fázott már, így Fürjes után hazafelé vettem az irányt. Leszálltam, lemostam az 56-ost, és visszaültem a jó öreg Toldiba, hogy még párszor a levegőbe segítsem a növendékeket. Közben azt próbáltam kiszámolni, hogy mennyi lehet az átlagsebességem. (A SeeYouban direkt nem állítottam be ezt a funkciót, hogy ne is idegesítsem magam ezzel távon.) Szabi majdnem kétszer annyi ideig repült, mint én, de a végére eléggé összeállt, szóval már nem volt az igazi. Otthon kiértékeltem, és magam is meglepődtem, hogy 90 km/h átlagsebesség jött ki, ami az eddigi legjobb eredményem (igaz csak 110 km-en).

Daró gyors aktiválásának köszönhetően gyorsan feltettem a repülést MVK-ra, majd OLC-re is (www.onlinecontest.org/olc-2.0/gliding/flightinfo.html ), a feltöltött képek a www.picasaweb.google.com/stdcirrus56 weboldalon megtekinthetők. (OLC-re is azért teszem fel a repülést, mert engem is érdekel, hogy más mit repült aznap, esetleg ugyanazon a környéken, és ha többen feltesszük, hátha még több ember kedvet kap hozzá.

Néhány tanulság a végére:

• A tavalyi évhez hasonlóan nagyon magas a talajvíz, rengeteg föld víz alatt van, a többi csak simán sáros. Viszont a tavalyi évvel ellentétben magas volt az alap (kb. 2400 méter -én nem voltam alapon), és erősek az emelések.

• Nagyon jó ötlet volt olyan sapkát hozni, ami védi a fülemet, de azért egy sál meg egy vastag zokni se hiányzott volna. A víz szerintem még belefagyna a szárnyba.

• A pótelemeket az oldalzsebbe kell pakolni.

• Az eddigiekhez hasonlóan sok értékes percet dobtam el azzal, hogy nem felhőalapról -vagy legalább a közeléből- indultam.

• Az emelésben sem kell annyira lelassítani, nem csak a merülésben kell figyelembe venni a Mc tárcsa tanácsait.

• Kicsit jobban meg kellene tervezni az útvonalat.

• Az üzemet át kellene gondolni. Ha ilyen kevés ember van, aki szolgálatot tud adni, jobban meg kell tervezni a nap menetét, és pörgősebben nekiállni az egésznek. 2-3 órát dobtunk el magunktól a reggeli semmittevéssel. Kellene reggel hangárpakolás előtt egy tervezés a kezdőknek, és így a starton csak egy-egy felmerülő dolgot kellene elmagyarázni, sokkal gyorsabban mehetne az üzem. Nagyon kíváncsi lettem volna, hogy mit lehet kihozni a napból, ha 11-fél 12 körül felszállunk.

Végül köszönöm mindenkinek, aki kijött vasárnap, remélem, mindig leszünk legalább ennyien. És remélem, hogy ennél nem sok rosszabb idő lesz idén!

Már egy éve terveztem, hogy új műszerfalat csinálok bele (az egész úgy indult, hogy lefestjük, de végül azt a javaslatot kaptam, hogy akkor már csináljunk egy újat). Hát végül nekem lett a legkevesebb közöm a műszerfalhoz, mindenki hozzátette a saját részét, mivel kiderült, hogy amihez nem ért az ember, az nem feltétlenül megy elsőre. Tavaly nem lett semmi a műszerfalból, mert az alulemezt bekapta az esztergagép, és szétment az egész. Az ígéret megvolt, hogy megcsinálják, de arra csak vártam. Közeledett újra a tavasz, és Pipis-hegyen láttam egy elég tetszetős megoldást: az Opitzos Salamon Árpi csinált bakelitlapból, szénszállal laminálva műszerfalat. Elkezdtem utánajárni a dolognak, végül több modellező ismerős segítségével a rétegelt lemeznél lyukadtunk ki. Aztán kiderült, hogy mégse vállalnák a laminálást, illetve mégse lenne olyan olcsó, úgyhogy Szabi mérnöki segítségével megcsináltattuk alumíniumból. Utána sok reszelés után Vidovenyecz Jánosnak- a bénázásomat látva- segíthettem kifúrni a csavarok helyét. Majd egy csiszolás után nézhettem, ahogy Berci lefesti. A következő hétvégén, miután bekötöttem a csatlakozókat és sikerült rövidre zárni a rendszert, Fagyi fél tízig maradt, hogy befejezzük még szombaton. És elkészült a műszerfal.

Már régóta olvasom Bauer Jani beszámolóit, meg mindenféle beszámolót, ha hozzájutok. Hosszú ideje tervezem azt is, hogy én is írok majd ilyeneket. Több előnye is van: felkelti a többiek érdeklődését a távrepülés iránt, átgondolja az ember a napot, nem tudja kikerülni a hibáit, és mások is tanulhatnak belőle. A Hullámtáborban már kellett írnom egy beszámolót, most pedig az új szezon első repülése arra sarkall, hogy elkezdjem ezt a „blogot”.