Hiába határoztam el ezt a nagy naplóvezetést év elején, nagyon nehéz betartani. Most mégis megpróbálom behozni a lemaradásomat. Először befejezem a tábori képeslapok felolvasását, utána pedig remélhetőleg összeszedem az Őcsénnyel kapcsolatos gondolataimat.
Szóval a csodálatos 96 km-es „táv” után azt ígérték, hogy majd jól átvonul a front. Hát készültünk is rendesen, mi mást írhattunk volna ki, mint egy Borota hurkot?! A két Astirral mentünk volna együtt, és Hegedűs Levivel sikerült is közösen kiemelkedni a gyönyörű időben. A másik Astirban Balásházy Jani volt, akit végül csak infóval segítettük, mert tökéletes indulási pozícióban voltunk, és nekiindultunk a feladatnak. Az alap majdnem 1700 méteren volt, és tényleg szép volt az égkép.
Indulás után nem sokkal viszont ez teljesen megváltozott. A felhők egyre alacsonyabban voltak, és valahogy úgy éreztem, mintha valaki egy hatalmas bödön tejfölt öntött volna ki, amiben mi félvakon próbálunk evickélni. Orosháza fölött egy zivatar volt kialakulóban, és mivel ennek a hatalmas összeállt masszának koromfekete volt az alja, nem volt nehéz eltéveszteni. Itt sajnos már Levivel is elszakadtunk egymástól, és bár néha megáztam, nagyon jó siklópályára bukkantam. Viszont ezt a nagy felhőt elhagyva még alacsonyabban voltak a felhők, és még kevésbé lehetett látni. Valamilyen altocumulusok zavarták a válogatást, ráadásul a cumulusok kezdtek egyre ritkulni. Ahogy átléptem a Tiszát, már egész biztos voltam benne, hogy a dunaúji versenyen is lefújták a versenyszámot, mert cumulus nem volt az égen, csak a nagy tejfehér massza. Úgyhogy már fordultam is vissza. Hódmező környékén újra összefutottunk Levivel, de ő megint nagyon alacsonyan volt, próbáltam adni a tippeket, és végül sikerült is kiemelkednie, de nem hiszem, hogy nekem köszönhetően. A legdühítőbb az volt, hogy hülye fejjel átmentünk a fronton, és a leradírozott, megázott részben voltunk, míg a többiek a rádióban szinte kiugrottak a bőrükből, hogy milyen jó idő van a front előtt. Ekkor Jani már egy Csorvás melletti terepen csücsült.
Végül a vizes táj fölött sikerült 400 méterre lesiklanom, de valami csoda folytán egy tárcsázó traktor fölött még ki tudtam emelkedni, de még innen is esélytelen volt hazasiklani, így Levivel a telekgerendási RSZ placcot vettük célba. Oda simán oda is értem, de hiába próbáltam a jobbnál jobb tuti termikkiváltó helyeket, egyik se jött be, így leszálltam legurulva a pályáról, hogy legyen helye Levinek. Végül még majdnem fogott valamit Levi, de kiderült, hogy nincs ott semmi, úgyhogy leszállt ő is mellém. Volt nála két sör a csomagtartóban, amit megosztott velem, majd szétkötöttük a kormányokat, levettük a vezérsíkokat, és elmentünk a közeli kocsmához, hogy vegyünk sört a szállítókocsizóknak. Mire visszaértünk, már a karaván is a reptér füvén gurult, és egy-kettőre otthon voltunk.
Mivel levonult a front, másnap egész jó időre számítottunk. Bár beharangozták a déli szelet, inkább keleti-dél-keleti volt, ezért elkezdtük kihúzni a gépeket a pálya város felőli végére. A kis Cirrus volt az első, amit kihúztunk, és a pálya felénél fel is hívtam Bercit, hogy a szél már szinte teljesen déli, de megegyeztünk, hogy azért még kihúzzuk a gépeket A túlsóra, mert inkább keleti lesz az uralkodó irány. Végül csak az 56 és a CV (ASW-19, Bíró Bálinttal) lett kihúzva A túlsóra, a többit B túlsóra húzták ki. Megbeszéltük, hogy minket felcsőrölnek, és legfeljebb átszállunk a 17-es pályára. Én voltam az első, a full oldalszél ellenére jó magasra mentem. A déli szélnek megfelelően a fasornál fel is vált az emelés, rádión szóltam is Bálintnak, hogy jöhet ő is, stabil az emelés. Ezután együtt keringeltünk a kék ég alatt, Először 1000, majd 1100 méteres csúcsmagasságot tudtam elérni, majd vissza a fasor fölé. Utánunk jó ideig nem tudtak csőrlésből fennmaradni, úgyhogy elég nagy szerencsénk volt, hogy nekünk sikerült. Kb. fél óra múlva, fél kettő körül kicsit jobb lett az idő, át lehetett törni az addigi 1000 körüli inverziót. Nagyjából ekkor szállt fel a DG-1000. Ezután a CV eltűnt, és a DG-vel helyiztünk még egy kicsit.
Egy óra múlva indultam el a feladatra, aminek kivételesen nem a Borota hurkot adtam meg, hanem egy 210 km 3 fordulópontos poligont. Indulás után elég sokáig nem tudtam újra kiemelkedni alapig. Az első fordulópont után észak-keletnek vettem az irányt, ahol a kiszáradás miatt nem sok felhő volt. Konkrétan siklottam a kékben a fordulópont felé. Aztán 30 km siklás után balra a talajon megláttam egy felhőárnyékot. Kiderült, hogy folyamatosan keletkeztek a felhők, de én mindig előttük haladtam. Gyorsan be is mentem a gomoly alá, és kiemelkedtem. Az emelés nem volt túl erős, de a viszonylag erős szél miatt még mindig elfogadható volt az átlagsebességem. Aztán Körösladánynál (ez volt a második pont) alacsonyra kerültem, és csak arra tudtam gondolni, hogy a három terep már kicsit gáz lenne öt távból. 0-0,5 méterekben geberegtem, a harmadik fordulópont az első mellett lett volna, tudtam, hogy azt már nem érdemes megpróbálni, viszont hazafelé kialakult egy néhány felhőből álló sor. Az volt a legrosszabb, hogy tudtam, hogy ha egy pár kilométerrel arrébb mennék, akkor egy erősebb emelésben emelkedhetnék, de nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg nem jön be, és terepre szállok megint. Végül feltekertem alapig, és a felhősornak köszönhetően bőven hazaértem, ráadásul a PDA-n el volt állítódva a McCready érték, és folyamatosan -4000 m körülre adta az érkezést, a siklótáblázat alapján meg nem mertem nagyon centizni a dolgot az erős szél miatt, úgyhogy jó magasan értem haza.
Hát ennyit a tábori történésekről, az idő megkoptatta és megszépítette az emlékeimet, de azért remélem, még hitelesnek mondható a beszámolóm. A pesti fiúk hazamentek, én meg készültem Őcsénybe, políroztam az 56-ost, és augusztus 5-én indultunk Szabó Bencével és Kőcs Petivel, akik meglepő módon vállalták, hogy a kisegítőim lesznek, de már egyikünk sem emlékezett rá, hogy én kértem meg őket, vagy ők ajánlották magukat nekem. De nem is olyan fontos..
