Május ötödikére, szombatra erős déli szelet jelzett a meteor, de már megszoktuk, hogy idén ez nem feltétlenül jelent rosszat. Szokás szerint felkészültem a napra, egy háromszázat írtam ki, de ezt még módosítottuk a gépek kihúzása előtt. Ekkor még lencsefelhőkkel volt tele az ég, amik folyamatosan fogytak, és foszlott kumuluszok vették át a helyüket. A jó időre való tekintettel még Berci is kitolta a Jantart, az összes klubos műanyag gép a levegőbe emelkedett. Sajnos a DE papírjai még mindig nem készültek el, így Budai Gabi ismét a Ka7-be ült, most már rendíthetetlen távrepülési szándékkal, Kis Laci pedig a háromórához készült elő. (Hogy előre szaladjak, most szombaton, tehát tizenkettedikén megrepülte az ötóráját is, itt is gratulálok hozzá!) Indulás előtt Szabi még mondta, hogy „Jó idő lesz! … Jó tanuló idő!” Hát igaza lett.
Teca bekészül a DE-ba
Az erős szélben jó magasra csőröltem, és megint a csőrlés tetején várt az emelés. Nem akartam nagyon elsodródni, és amúgy is nagyon furcsán féloldalas emelések voltak, amik aztán el is gyengültek, úgyhogy elindultam, mielőtt elértem volna a felhőalapot. Az első fordulópont Mezőhegyes lett volna, de már nem sokkal indulás után látszott, hogy ez reménytelen ügy. 1300 és 800 méter között lavíroztam el az utolsó felhőig, nem igazán tudtam sokat emelkedni egy termikben sem, emiatt mindig türelmetlenül továbbmentem. Lassan siklottam, nem akartam alacsonyra kerülni. Észrevettem, hogy néhány emelésben könnyebb nyolcasozva bennemaradni, mint körözve, de utána már a „lejtőzés” sem volt eredményes. Az utolsó felhő után egy magas szintű felhőzet árnyékolta a területet, de úgy gondoltam, hogy úgyis olyan furcsák az emelések, besiklok pár kilométert, hátha találok valamit. Hát nem igazán találtam semmit, nagyjából meg se rezzent a levegő. Visszafordulás után Gábor szólt a rádión, hogy érdemes-e továbbmenni. Miután mondtam, hogy nem, még egy kicsit emelkedtünk egymás mellett, majd tűztem tovább hátszélben.
Elég gyorsan elértem a repteret, gondoltam megyek tovább északi irányba. Miután kiemelkedtem egy viszonylag normálisabb emelésben, menni akartam egy felhőút-szerűségen, amit még a tekerés elején néztem ki. Sajnos ez a kép a sorba rendeződött felhőkről vagy csak az én fejemben létezett, vagy már feloszlott addigra, mindenesetre még hasonlót sem láttam, mikor indultam volna. Sebaj, mentem tovább a megkezdett kurzuson, de azért nem nagyon akartam eltávolodni a reptértől ilyen erős szélben és alacsony alapnál. (Amúgy a többiek 1600-ig is emelkedtek egy-egy termikben.)
Miután visszafordultam, egyre fogyott a reptérre érkezés magassága, de nem igazán találtam olyan emelést, amiben nagyon meg lehetett volna emelkedni. Közben egyre alacsonyabbra kerültem. Mikor átléptem a Köröst, tisztán látszott a reptér, a PDA -100 métert mutatott, láttam, hogy nem érek be. A Körös túloldalán két traktor forgolódott egy földön, reméltem, hogy onnan eljön egy emelés. Több szép föld is volt egymás mellett ott alacsony búzával. Ahogy átsiklottam, volt egy gyenge emelés, -50 méter a reptér! Mivel a pont a hangároknál van, a reptér széle egy kilométerrel közelebb van – gondoltam. Körülbelül húszas siklószámot produkált a gép, ez az ötven méter talán azt jelenti, hogy ha tovább siklok, beérhetek a 17-es végére. Hát ezt nem mertem megkockáztatni, ezért visszafordultam, hogy az emelésben még pár métert gyűjtsek. Ahogy visszafordultam, már szinte semmit nem találtam. Ekkor bemondtam, hogy lehet, hogy leszállok terepre. Még egyszer megpróbáltam a traktorok felett, amíg kitaláltam, hogyan fogok leszállni a kiszemelt terepre. Spirálozás közben csak merült a gép, a föld közeledett, az erős szél miatt nem mertem nagyon hátramenni, hanem inkább S-eltem a negyedik forduló helyén. Ez egy nagyon rossz döntésnek bizonyult, túl közel voltam a terep széléhez, így nem tudtam a legszélére behelyezkedni. Emiatt túlszaladtam a terepen, aminek a végén egy út volt keresztbe, gödörrel a szélén. Előtte már nem volt megállás. Kis sebességgel gurultam a gödörbe, ami megdobta a gépet, majd megállt az út túloldalán. Elég kemény élmény volt. Mikor kiszálltam a repülőből, megnéztem a farkát, ami látszólag sértetlen volt. Utána láttam, hogy a farokcsúszó leszakadt. Bár azt mondják, ez bárkivel megeshet, meg hogy benne van a terepben, nagyon bánt ez az egész, mert egy jobb behelyezkedéssel elkerülhető lett volna az, ami az 56-al történt. Bele se merek gondolni, hogy akkor mi lett volna, ha ki se nézem a terepet még kellő magasságban, vagy megpróbálom beerőltetni a reptérre.
Marosán Tomi vezetésével jött értem az expedíció három növendékkel, csak hogy ezt is lássák. Amíg vártam rájuk, konstatáltam, hogy milyen szép az idő, körülbelül öt méterről megismerkedtem egy őzzel, és beszéltem Budai Gabival, aki szintén terepre szállt. Miután az Ötvenhatost feldobtuk az Ikarusz kocsira Marosán Tomi, Rónai Robi, Farkas Dávid és Nagy Bence közreműködésével, Bencét kidobtuk Dobozon, és tűztünk haza, hogy Gábort minél hamarabb hazahozzuk. A két fiatal helyett Szabi és jómagam ugrottunk be, és mentünk is Telekgerendás és Csorvás közé, ahova Budai Gabi leszállt. A terep tökéletes volt, a főútról majdnem végig aszfaltos út vezetett be, akkora volt a föld, mint egy kisebb repülőtér, és a látvány sem volt utolsó. Egyik oldalon a nap ment le vörösbe-narancssárgába öltöztetve a tájat, míg átellenben egy nagy zivatar szórta a villámait, persze jó messze tőlünk valahol Gyula környékén. A repülés részleteit Budai Gabi beszámolójában olvashatjátok, még annyit, hogy már leszállt a sötét, amikor megérkeztünk a reptérre. Hogy elpakoljuk a cuccokat, plusz hogy a saját táskáinkat elvihessük, be kellett volna jutni a kisházba. Szabinak volt is hozzá kulcsa, de az sajnos be volt zárva az egykori gondnoki lakba. Úgyhogy egy Békéscsaba-hurokkal megszerezve a (megoldás) kulcsát már készen is álltunk egy kiadós fürdésre ezután a hosszú és fárasztó nap után. És igen: Jó tanuló idő volt… Túl jó is.
Gabi terepe
A Ka-7 félig kocsin
Szóval bármilyen jónak is tűnik a terep, és akárhányszor szálltunk már terepre „nem szabad rutinból terepre szállni” (Ezt Herczeg Gabi mondta nagyon bölcsen.) Az évek során egész sok ilyen mondat gyűlt össze, amit mondogatni szoktam magamnak repülés közben. Majd egyszer összeszedem, és leírom őket. Visszatérve a terepre: mindig rendesen meg kell nézni, és mindig törekedni kell, hogy a legelejére szálljunk akkor is, ha olyan hosszú, hogy kétszer is le lehetne szállni rajta.
Az aggri és én
Mindenképp át kell értékelni a dolgokat, türelmesebben megfigyelni az időjárást, idejében észbe kapni, és kiemelkedni, ha van rá lehetőség, nem kell az utolsó pillanatra hagyni. Sajnos nem minden nap lehet 90 km/h-s átlagot repülni, és ha akarunk is, annak nem mindig lesz jó vége. Szép dolog a teljesítményhajhászás, de néha lehet, hogy kell egy kicsit lazább napot is tartani. Ráadásul ha vártam volna egy kicsit, akkor beindult volna az idő, és ez fel is húzta volna az átlagomat. (A leszállásom után kezdődött a „jó” idő.)
Most egy hosszabb szünet van nekem a vizsgaidőszak végéig, addig még párszor átgondolhatom a történteket, meg hogy hogyan tovább. Még azért csőröltem egyet következő szombaton, ami Laci ötórája meg Gergő távja, és persze a sok repült idő miatt igen eredményesre sikerült.
A végére egy közérdekű közlemény: A 10. Békéscsabai Repülőtábor június 30-tól 3 héten át várja a törzsvendégeit, és természetesen azokat a pilótákat is, akik először látogatnak el hozzánk. További részletek: sailplanehu.web-server.hu/index.php
Az ötórásunk
A repülés az olc-n: www.onlinecontest.org/olc-2.0/gliding/flightinfo.html
A nagy tanulásban azért összevágtam a felvételeket, úgyhogy itt egy videó:
