Tavasz óta vártam az augusztus 6-át. Nemcsak azért, mert ez Zsófi születésnapja, hanem azért is, mert ekkor volt az 56. Nemzeti Bajnokság megnyitója. Vicces, hogy az 56-os farokjelű géppel mentem az 56. nemzetire. (Az 56-os főút mellé. Ráadásul a vas atomtömege 56.) A tábor után lepolíroztam a gépet, majd Zsófival elmentünk néhány napra Sopronba, ahol sikerült kipihenni a terepek fáradalmait. Átmentünk Ausztriába is, ahol már voltam, de mindig rá kell jönnöm, hogy mennyire más világ. Kedvesek az emberek, rendben van tartva minden, szép a táj. Úgyhogy minden összeállt, hogy jól érezzük magunkat Zsófival.

Visszatérve Békéscsabára még akkor este felpakoltuk a gépet szállítókocsira, hogy reggel csak húzni kelljen. Bencéék kicsit késtek, nagy nehezen bepakoltuk a csomagokat a kocsiba, ami a „leültetett” hátulja miatt úgy nézett ki, mintha vásáros cigányok lennénk (főleg az ezerszínű rongyokkal díszített Ikarusz szállítókocsival a hátunk mögött - mondjuk ennek nagy részét eltakarta a kék ponyva, aminek a felerősítésével kb. háromnegyed órát szenvedtünk.) A tavalyi VB emlékére megálltunk Szegeden a Lesz Degesz nevű tésztafalóban, ahol egy-egy „embörös” pizzával lelassítottuk a vérkeringésünket a nap hátralevő részére. Végül elég későn értünk Őcsénybe, és eléggé meglepett, hogy egy utca végén ott a reptér. A környezet nagyon szép volt, két kis tó is van a reptérnél, és mindkettőnél gyönyörű madarak voltak a nap minden szakában. Miután lepakoltuk a gépet, és nagy nehezen beraktuk a szárnyakat, eszembe jutott, hogy valószínűleg azért nem akart összecsúszni most olyan könnyen (kb. 15 percig szenvedtünk, mire betettük a főtartócsapot), mert beraktam két plusz hézagolót, mert úgy emlékeztünk az otthoniakkal, hogy úgy volt korábban. Aztán nagy nehezen vadásztunk magunknak sátorhelyet, és felfedeztük a terepet.

Albeck Petit már viszonylag régóta ismertem, bár nem beszéltünk még túl sokat, de még 2007-ben együtt szakszóztunk, utána meg a sportbírói tanfolyamot is együtt csináltuk. Az öccsét, Tomit viszont egyáltalán nem ismertem. Az első este az tűnt fel, hogy nagyon erősködik, hogy ő csak azért is meggyújtja a tábortüzet. Aztán be is gyújtotta, beszélgettünk, és valahogy úgy éreztem, mintha már nagyon régóta ismerném. A helyiekkel a tábortűz körül ülve megtudtam, miért is olyan fontos nekik ez, és ezután két héten keresztül varázsolt el az őcsényi reptér hangulata. Sok embertől hallottam, hogy Őcsény milyen klassz hely, de azt hiszem, úgy lehet a legjobban jellemezni, ahogy Roszkos Karesz mondta: „Őcsényben jó a zene”. Aki tudni akarja, hogy ez mit is jelent, mindenképp menjen el egyszer.

Másnap Paszternák Laci mondta, hogy ő helyizne egyet. Én először nem akartam, de aztán mégis kedvet kaptam hozzá, úgyhogy repültünk pár órát a reptér környékén. Gyönyörűek voltak a dombok, tényleg szép az egész táj. Sajnos a látás nem volt a legjobb, messzebbre meg nem akartam menni, úgyhogy tényleg csak a közvetlen környékkel ismerkedtem. Föntről azért látszott, hogy vannak terepek, nem olyan szörnyű a helyzet. Laci hívott le, hogy nem akarok-e odaérni a megnyitóra, úgyhogy leszálltam, lenyűgöztük a gépet, és már kezdődött is az ünnepélyes megnyitó. Közben jött meg a debreceni különítmény, akiket nagyrészt már ismertem, és mellettünk vertek sátrat. Velük mindig jókat lehetett beszélgetni, vagy csak ülni és hallgatni. Énekes Bálintnak eddig csak a repüléseit láttam, és örülök, hogy megismertem, többször támaszkodtunk egymásra, amikor ő úgy érezte, hogy nagyon jót ment, de én mondtam, hogy borzasztó gyengét mentünk, és sajnos mindig nekem lett igazam.

Őcsényi grid

Másnap felvontatták a teljes FAI klub mezőnyt, majd szinte egyből le is fújták a versenyszámot. Úgyhogy aznap is helyiztem. Volt, aki megpróbálta megrepülni, és volt, aki meg is repülte. Mindenesetre a látvány még szebb volt, mert a tiszta levegő miatt már a Mecsek is látszott.

Nyolcadikán következett az első tényleges versenynap. Egy két és fél órás AAT-t írtak ki Pogány(r=25 km)- Üllés(r=50 km) területekkel. Én nagyon nehezen tudtam kiemelkedni, és indulási pozícióba kerülni, így amikor ez sikerült, indultam is, mert tudtuk, hogy nem lesz olyan tuti az idő, és szerettem volna korán indulni. Idegesített is, hogy nem tudok feljutni alapig. A start után egész jól haladtam a szembeszeles száron, de egyre nőtt alám a Mecsek, és csak nem találtam semmilyen emelést. Pécsváradnál már elég alacsonyra kerültem, de láttam magam előtt egy gépet terepen, gondoltam, hogy az a hely nekem is jó lesz, ha nem találok emelést. Kicsit mondjuk bántott, hogy 30 kilométer után máris terepre kellene szállnom. És akkor belém rúgott valami. Nagy nehezen kiköröztem, nagyon nehéz volt benne maradni. Mire már emberi magasságba emelkedtem, észrevettem, hogy két gép is közeledik egy magasságban velem. A 197 volt Albeck Petivel és a 16 Sindely János „Mazsi”-val. Szóval nem csak magamat, hanem őket is megmentettem a tereptől. Utólag visszanézve 170 méteren voltam a talaj fölött. Később két ragadozó madár is csatlakozott hozzánk, a segítségükkel sokkal jobban megtaláltuk az emelés valódi magját. Belementünk az első körbe, majd elindultunk a kékben a második pont irányába. Nagyon szép volt a táj, azúrkék és zöld bányatavak, dimbes-dombos vidék és Magyarország páratlan autópálya-alagútjai. Messze elöl egy boly csillogott, de nem érhettem utol őket. Petivel újra összetalálkoztam, de már alattam volt. Ahogy haladtam tovább, nem igazán találtam normális emeléseket, Szauer Zsolti még bemondott egyet, de hiába mentem be alá (jóval magasabban volt), nem találtam meg. A kurzusom pont a reptér mellett vezetett, és mivel 200 méteren értem oda, nem mentem tovább, próbáltam még a reptér fölött kiemelkedni. Ez nem jött össze, ezért leszálltam. A kisegítőim épp a Teszkóban voltak, úgyhogy Laczkó Peti segített lenyűgözni a gépet, cserébe én elmentem vele Bálintért, aki egy meglehetősen rövid és keskeny terepre tette be a nagy Cirrusát. Mire odaértünk, már félő volt, hogy elkap minket a zivatar, de szerencsére elkerült minket. Mire hazaértünk, a „bogyókáim” is hazaértek, Peti a 16-osért ment, Bence pedig a 25-ösért és Laciért. Végül elég jól jártam, hogy a reptérre szálltam, csak heten repülték meg a számot.

Hivatalos videó a versenyről

Bauer Jani az 55-ben

A második napon egy 3 órás AAT-t kaptunk, gyönyörű időjárással. A felhők szépen sorba rendeződtek, és már nap elején lehetett tudni, hogy erős emelések lesznek. Egy viszonylag nagyobb boly indult együtt, és én is akkor indultam el. Az első szár északi irányban volt, széllel szemben. A többi gépet és a szép cumulusokat figyelve jól lehetett haladni. Körülbelül a szár kétharmadánál megláttam a Balatont. Egy hatalmas kék paca a nagy szőnyegen. A körnek a feléig sem mentem be, a boly nagy része még tovább ment a következő felhőre (Laci is így tett), de mi Bálinttal inkább fordultunk keleti irányba, hogy valamelyik felhő-sztárádára besorolhassunk. Az utolsó felhő, amire Laciék rámentek amúgy elég foszladozó volt már, talán nem is nagyon volt alatta emelés. Ami ezután következett, az egy igazi kéjrepülés volt. Belebotlottunk egy erős emelésbe (nekem 3,4 lett az átlag, de több szakaszon kiakadt az 5-ös varió. Utána már a felhősoron azt hittem, hogy egyedül megyek, néha láttam csak egy-egy gépet magam előtt. Végig azon gondolkoztam, hogy még egy felhősorral keletebbre kellene mennem, (egy felhősorral már így is kelettere voltam a forduláshoz képest) hogy jobban bele tudjak menni a második körbe, de végül nem tettem meg. Ez volt szerintem az egyik legnagyobb hibán ezen a napon. Így aztán kimentem egészen a kör déli szélére, de így is csak a szélén karcoltam végig.
Itt jött a második nagy hiba. Tudtam, hogy jól haladtam, de széllel szemben kell hazamennem, felhősorokat keresztezve, ami elég rossz siklószámot ígért. Emellett éreztem, hogy a körbe is jobban bele kellene mennem. Itt a bizonytalankodással perceket dobtam el, mire elhatároztam, hogy elindulok haza. Láttam, hogy már nem a legjobbak a körülmények, és kezdtem alacsonyra kerülni, úgyhogy megálltam a gyengébb emelésben, ami azért volt nagy hiba, mert mellette ott volt a több, mint fél méterrel erősebb, amiből aztán már hazanyomtam.
80%-ot értem el, pedig 10 km/h-val lassabb voltam, mint Hamar Zoli, aki megnyerte a versenyszámot. Úgy szerettem volna, ha minden számban valahogy így szerepeljek. A nap vesztese szegény Siket Zsolti volt, aki igaz, hogy megmenekült a tereptől, de kiment a határon, úgyhogy elég nagy hátrányt szedett össze.

A Balaton a gyönyörű égképpel

Harmadik nap: Száraz idő, azt hittem, viccelnek, amikor kiírtak egy 300 kilométeres hurkot. Tótkomlósra kellett elmenni, legalább ismerős a terep. A repülőtér környékén még voltak felhők, sőt, a kurzustól délre is. El is indultam szépen a felhők irányába, gondoltam, hogy egy 150 km-es száron nem annyira számít ez a kis kitérő. Jól is lehetett haladni, csakhogy a felhők szépen vezettek a határ fele, tehát folyamatosan távolodtak a kurzustól. Én meg elkezdtem befele tartani, ha már úgyis felhők nélkül kell repülni, legalább ne kacsázzak túl sokat. Mikor többszöri alacsony egerészés után visszatértem a kurzushoz, láttam, hogy pont ott a boly, akikkel nagyjából együtt indultam. Nem tudtam, hogy örüljek, hogy egyedül ugyanúgy tudtam haladni, mint ők együtt, vagy szomorkodjak, hogy hiába volt a nagy kitérő, mert velük is mehettem volna. (Inkább örültem, mert jobban szeretek egyedül menni.)
Emiatt ezután is próbáltam a hülye fejem után menni több-kevesebb sikerrel. Tótkomlós fölött majdnem az egész mezőny együtt tekert, és míg a többiek a kurzuson indultak visszafelé, én úgy gondoltam, hogy kimegyek északi irányba 20 fokot. Persze volt ott két tarlótűz-szerűség Hódmezővásárhely határában, de az egyik az tényleg nagy kitérő lett volna, a másik pedig nagyon gyengén adta elő. Végül kiadott egy 1,8-as átlagot, amiben megint megmenekültem, és folytathattam utamat. Ezen a környéken többször összefutottam Tanár Úrral, meg Sindely Janival (aki végül megnyerte a számot). Utólag mondta Tanár Úr, hogy nem volt túl jó, hogy mindig, amikor egy kis magányra vágyott, megjelentem, és vagy én mentem be mellé, vagy ő jött be mellém, de a Jantár meg a Cirrus nem ugyanúgy szeretnek tekerni, úgyhogy inkább mumus voltam neki, mint egy szívesen látott vendég... Aztán szerencsére sikerült elsimítani ezt a dolgot. Szatymaznál összefutottam az Arcussal is, bejött alám a termikbe. Gondoltam is, hogy lehet, hogy Vera ül benne, de aztán gyorsan el is hessegettem ezt a gondolatot, nem nagy esély volt rá. Este aztán láttam az üzenetet Verától - tényleg ő volt benne. Nagyon vicces, hogy két gép találkozik a semmi közepén, és poénból kitalálja az ember, hogy ki ül a másikban:) Utána sikerült újra utolérnem a bolyt, nagyjából az utolsó alacsonyról eljövő, de erősebb termikben sikerült egy magasságra kerülni a Vámosi Tomi- Rónai Peti párossal és Lacival. Jó érzés volt együtt nekiindulni a végsiklásnak, még úgy is, hogy ők otthagytak engem a suhanó gépeikkel, Lacival pedig együtt érkeztünk meg. Mindkettőnknek ez volt az első gyémánt, Lacinak az első háromszáza is.
A napi teljesítményem várakozáson felüli volt, még Vámosi Tomit is megelőztem, igaz, nagyon szoros volt a mezőny, pár pontos különbségek voltak. Majdnem elcsíptem a 90%-ot pontban, 6 km/h-val voltam lassabb, mint az első helyezett Mazsi. (Ez 20 perc repidőt jelentett.) Az összetettben 14. voltam, amivel nagyon meg voltam elégedve.
Ezen a napon Szauer Zsolti szállt terepre, ami nagyon meglepett, mert borzasztó jót ment a terepig. Nagyon sajnáltam, mert így rengeteg pontot bukott. A másik meglepetés Tanár Úr volt, de ő meg azon lepődött meg, hogy én hazaértem. A kölcsönös meglepetések napja...

Gemenci táj

Ez után a nap után szünnap volt, és ha jól emlékszem, ekkor mentünk be Vámosi Tomival és a Bogyókákkal Szekszárdra biliárdozni. Kitaláltuk, hogy az ifiknek egyenruhára van szükségük, amit béna ingek formájában szereztünk be. Vagy 5 turkálót bejártunk, mire beszereztük az összes inget (Diónak egy visszafogottabbat), és végül visszamentünk az első helyre, ahol láttunk egy hatalmas plüss delfint. Ezt még röhögve megvettük (Ez eladók is velünk nevettek, bár így utólag belegondolva lehet, hogy rajtunk.), így a csapatnak már kabala állata is volt. (Ráadásul a delfinező repülést ki mástól tanulhatjuk meg jobban, mint egy igazi delfintől.) A neve Teca lett, és kitaláltuk, hogy minden nap mással fog repülni. Sajnos Albeck Peti Astirjába nem fért be, de Laci Jantár-csomagtartójába épp be lehetett gyömöszölni. A legjobban talán az 56-ban érezte magát, abban a csomagtartóban talán még én is elférnék. Ráadásul több repteret is megmutattam neki, de erről majd később...
Szóval ez a szünnap fellendítette az ifi csapat összetartását, és szerencsére azóta is egyfolytában „konzultációkat” tartunk:) Tecát adjuk kézről kézre, mindig más viszi haza, már a versenyen is mindig mással aludt.

Az ing kiválasztása, Teca is the Queen of the hill

Negyedik nap: Egy rövid szakaszra írták ki a feladatot a homok fölött. 225 km, de erős időjárásban, nagy sebességeket vártunk. Annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy elég sokat kellett siklani az első felhőig. A következő emelés után szétváltunk Lacival, én kitértem 90 fokot északra egy gyönyörű felhőre, meg láttam, hogy van még 2-3 felhő sorban egymás után, és nagyjából a fordulópont irányába rendeződbe. Ő meg ment tovább a kurzuson. Találtam is egy 3,4-es átlagú emelést, de aztán a fordulópontnál megint összetalálkoztunk, szóval nem nyertem vele semmit, de legalább egyedül lehettem. Ebben a jó időben (2,1 m/s lett a teljes termikátlag) eléggé éreztette magát a kis Cirrus hátránya a Jantárral szemben. Ilyen emelések és pályák mellett egyszerűen nem lehet úgy nyomni, mint a lengyel műanyagot. Így is majdnem 90-es átlagot mentem (88,9), míg Hamar Zoli, aki ismét győzött majd' 108 km/h-val repülte meg a számot. Jó volt megint jó időben repülni, de borzasztó érzés, ahogy mennek el a Jantárok, és ha nyomja az ember, akkor csak merül, és még így is lassabb.
Összetettben 16. helyen voltam a negyedik versenyszámot követően, pontszámban pedig még mindig 80% fölött.

Tomika és az LS a homok fölött

De jött az ötödik nap! Még a griden voltunk, amikor megjött Zsófi. Leköltözött pár napra, aminek nagyon örültem. Ezen a napon elvittem Szauer Zsolti kameráját, amivel sikerült is remek felvételeket csinálni. Nagyrészt ezekből a kisfilmekből csinálta Bence a csapat promó videóját.
Az időjárás megint jónak ígérkezett, hasonló feladatot írtak ki, mint előző nap, csak kicsit kilógott a homokról mindkét oldalt. Ezen a napon csak Lacival és Siket Zsoltival voltam egy frekin, Zsoltiék megkértek, hogy inkább ne zavarjuk őket ha lehet. Másnap már visszamentünk az ő frekijükre, és csendben maradtunk.... :)
Elsőnek indultam a hármasunkból, Laci kicsit később, és Zsolti indult el legkésőbb, 7 perccel utánam. Felkészültem a hosszú első siklásra, és próbáltam segíteni a hátul levőket. Az első felhő alatt még gyengébb emelés volt, de azért megálltam egy kicsit emelkedni. A következő felhő alatt 1,5ben kiemelkedtem. 4 perccel később értek oda a fiúk, nekik már 2,6 és 3,4 volt az átlaga. Itt el is dobtam azt a 7 percet, amivel előttük indultam. Kicsit zavart, hogy mögöttem így beindult az idő, meg hogy ilyen béna vagyok. Az elkövetkező fél órában többször voltam 700 alatt, egyszer pedig már 400 méter alatt voltam, amikor végre sikerült kiemelkedni. Innen egy darabig együtt mentünk, de végül hátramaradtam, ami eléggé idegesített, főleg, hogy hallottam, hogy milyen jó nekik, és láttam, hogy nekem milyen rossz. Szidtam is magam, hogy minek kellenek az önálló gondolatok?!
Aztán átmentek egerésző üzemmódba, én a kurzustól észak fele tértem ki, arra sokkal jobbnak nézett ki az idő. Csak remélhettem, hogy majd biztonságosan vissza tudok keveredni a kurzusra. Ezután találkoztam a 18-asokkal, és Sindely Janival, aki egy mennyei emelést mutatott nekünk. Közben Laciék még mindig alacsonyan geberegtek, körülbelül egyszerre emelkedtünk ki alapig. A jó emelésnek köszönhetően kellő mértékben felbátorodtam, és nyomtam neki, ahogy csak lehetett (kicsit a felhő alapja is magasabban volt a bomba termik fölött). Itt sikerült visszaelőznöm a fiúkat, de ezt persze nem tudtam. Viszont most vissza kellett mennem a kurzusra. Újra együtt voltunk, viszont én egy kicsit alacsonyabban. Innen rásiklottunk a fordulópontra, ami körül kb. 15-18 km-es körzetben meghalt az időjárás a Duna hűtése miatt. De azért még nyomtam neki az elején, nem is gondoltam rá, hogy esetleg tartalékolni kellene. (Az hozzá tartozik, hogy volt 1-2 szakadozott felhő, de ezekkel semmire se mentünk.) Találtunk még egy gyenge emelést, de voltam olyan hülye, hogy úgy gondoltam, ebben nem kell megemelkedni, vagy legfeljebb majd ha visszajövünk hátszélben... Siket Zsolti pont ott emelkedett visszafele, de én már nem találtam alatta jelentősebb emelést, úgyhogy megpróbáltam elérni a jó időt az erdők szélénél. Közben egyre alacsonyabbra kerültem, Laci délies pályán ment, és talált egy jó emelést, de túl messze tőlem. Találtam egy terepet az erdők közepén, gyönyörű tarló volt. Még egy kicsit aggódtam, hogy lesz-e valaki itt a semmi közepén, de megláttam egy kocsit a terep melletti tanyáknál. Elindítottam a felvételt, hogy megörökítsem a terepre szállást. Még az utolsó pillanatig próbálkoztam, de nem tudtam emelkedni. Közben Siket Zsolti is meleg helyzetbe került, de szerencsére megmenekült. Mindenki panaszkodott, hogy volt necces helyzetben, de csak én szálltam terepre aznap. Nem volt túl jó érzés. A helyiek nagyon kedvesek voltak, elmagyarázták, hogy tudnak eljönni értem, bár a megközelítés nem volt a legjobb. Homokos dűlőutakon kellett jönni az erdőn keresztül. Volt egy fiatalember, aki a két gyerekével pont akkor ment haza, ő nagyon sokat segített nekünk. Egyből kérdezte, hogy „nem volt több termik?”, amin eléggé meglepődtem. Kiderült, hogy az óvodás kisfia vitorlázógép szimulátorral játszik (a semmi közepén...), ráadásul a srác Kiskunfélegyházán volt ejtőernyős, amikor behívták katonának.
A gépet összepakoltuk, a leszállásról készült felvétel sajnos megsemmisült, mert a felvétel leállítása helyett kikapcsoltam a kamerát. Remek. Az alkalmi segítőnk még leoltotta Kőcsöt, aki lelkendezve kiáltott fel egy állatot látva: „Őzike!!”. A srác nem sok mindent mondott, de a hangsúly: „Az egy szarvas, de mindegy...”
Ezután elég mély letargiába zuhantam, ami eltartott pár napig. A 16. helyről a 24-re estem vissza, de inkább zavart az, hogy mindenki hazaért rajtam kívül.

Bence kemény munkája

Teca az LS-ben

A következő nap hasonló volt, mint a verseny első napja, amit lefújtak. Már úgy indultam neki, mint akinek nincs vesztenivalója. A verseny előtt már kíváncsi voltam, milyen lehet egy olyan nap, amikor mindenki terepre száll. Hát most megkaptam. Felvontatásnál még voltak a repülőtér felett foszladozó pamacsok, de tisztán látszott, hogy a kurzuson semmi ilyesmire nem kell számítani. Szauer Zsolti azt tanácsolta, menjek a többiekkel. (Talán gondolta, hogy még ilyen egyértelmű helyzetben is szükségem van erre a tanácsra.)
Teca velem repült aznap, együtt küzdöttünk a néha 30 km/h-s széllel, a gyenge emelésekkel, és az alacsony inverzióval. A helyizés alatt még 1400 méterig fel tudtam kapaszkodni, de a feladat során 1150 méter volt a csúcsmagasság. Hol kisebb, hol nagyobb bolyokkal mentünk együtt. Néha összeolvadt két csapat, de mindig maradtak el az emberek, egyre kevesebben maradtunk. Itt láttam igazán a Cirrus előnyét. 120-nál majdnem teljesen együtt ment a Jantárokkal, viszont az emelésekben rájuk csavart. Végül Laci is leszállt Sárbogárd környékén, én meg Gyöngyösi Andrisékkal találtam magam. A kör érintése után hátszélbe fordultunk, és Dunaújváros felé vették az irányt. Gondoltam, hogy a kohó fölé szeretnének jutni, hát az jó lesz nekem is. Sajnos a füst elfeküdt, úgyhogy nem túl sok babér termett ott. De legalább tizenöt perc nullázás után biztonságosan leszállhattunk a dunaújvárosi reptérre. Összesen hét gép szállt oda, többségében MALÉV-osok. Veigli Szabi egyből jött is oda, hogy haza akarok-e vontatni. Egyből az volt a válaszom, hogy nincs nekem annyi pénzem. Aztán elkezdték számolgatni, hogy mennyibe is kerülne, és végül is rávettek a dologra. Ahogy Gyöngyösi Andris még egyszer átszámolta a vontatási időket, egyre kevésbé fért bele naplemente előtt a hazavontatás. Végül ő le is mondott róla, és átadta nekem a lehetőséget. Virágh Józsi beállt elém a Pawnee-val, és már indult is a vontatás. Tőlem nyugatra a lemenő nap gyönyörűen megvilágította a felhőket. „Épp naplemente előtt sikerült hazaérni”, hatalmas élmény volt, és Teca is nagyon élvezte. A többség még szállítókocsizott, mi pedig már mentünk is vacsorázni.

"Like a Boss"

Osgyáni Barna videója a dunaúji terepes napról

Hetedik nap: Újabb háromszázat írtak ki, ami majdnem teljesen megegyezett az elsővel. A Tótkomlós hurok maradt, egy Kistelek fordulópont került még bele a feladatba. Ezt sikeresen Kisszállásként deklaráltam, úgyhogy már a levegőben írtam át a helyesre. Az időjárás ismét nagyon jó volt, megint kijött a Jantar előnye. Nem sok különleges dolog volt a nappal kapcsolatban, jó volt az idő, bár a végére meg kellett szenvedni az utolsó felhő alatt, hogy hazaérjünk. Ezen a napon épp befértem a 80%-ba, a Tanár Úr nyerte a számot.

Az utolsó nap: Igen, ez is eljött. A meteor nem sok jóval kecsegtetett, így aztán kiírtak egy AAT-t, amit visszavettek 2 óra 15 percre. Várhatóan megint jól be kellett siklani az Alföld fölé az első használható emelésért, ezért az indulási vonalat átrakták a szekszárdi vasútállomástól a Sió-deltához, és az érsekcsanádi repteret kijelölték visszaszálló placcnak, tehát innen is elvontatnak, ha oda száll vissza az ember. Hát én ezt elég komolyan vettem. A Gemenci erdő fölött oldattak, és meg se próbáltam visszamenni a reptér fölé, és ott kiemelkedni, hanem inkább átsiklottam az erdő fölött, át a Dunán (nem láttam senkit magam körül, csak a Discust, de a jó helyismerettel és képességekkel Kiss Tibi is hamar eltűnt a szemem elől, úgyhogy nem nagyon maradt más választásom, emelést nem találva.
Tecával a csomagtartóban már a harmadik repteret jártam meg, Őcsény és Dunaújváros után most Érsekcsanádra is leszálltam. A talaj elsőrangú, a növényzet egy kicsit magas. Egy kedves fickó várt a gyerekeivel, akiknek nagyon tetszett Teca. A pasas nem kommentálta, hogy egy méteres delfin néz ki a dekken. Visszahúzott a pálya elejére, jött Roszkos Karcsi, és felhúzott. Sajnos mire sikerült elérnem az indulási magasságot, már mindenki elindult. A 18-asokkal még együtt csavartam, de mire átrepültem a startvonalat, ők is eltűntek. Ekkor már tudtam, hogy csak magam miatt fogom megrepülni ezt a számot, és biztos, hogy az eredmény nem lesz valami kimagasló.
Az égen 1-2 cumulus látszott néha, volt, hogy egy sem. Általában ezek is túl messze voltak ahhoz, hogy az ember elérje őket. Néha a kékben is volt nagy emelés, de a felhők alatt mindig a napi átlag fölöttit találtam.
Elindultam hát újra a nagy kékségbe, és csak mentem Szeged irányába. Jó volt végre csak magamnak repülni, semmi teher, semmi kötelezettség. Ráadásul egyedül voltam az egész légtérben. Közben egyre alacsonyabbra küzdöttem magam. Már majdnem elértem az első kört szegednél, amikor 300 környékén arra figyeltem, hogy az út mentén menjek, hogy szegény Bogyókáknak könnyebb dolga legyen a hazaszállítással, ha leszállnék. De aztán inkább eldöntöttem, hogy nem szállok le, és ki is emelkedtem. A talaj fölött 230 méteren már jól láttam a leszállóterepeket, és az út mentén jobbnál jobbak sorakoztak, úgyhogy csak a hosszú hazaút lett volna bajos. Utána hazafele még megfogtam a nap emelését, ami átlagban 2,5 m/s volt, 1050 métert emelkedtem benne, és magasabbra vitt, mint előtte bármelyik másik emelés. Ráadásul fél ötkor! Hazafele még megszenvedtem a hazaérő magasságért, persze utána alig bírtam elnyomni a plusz magasságot. Utolsó lettem a napi eredményben, mégis nagyon jól esett ez a repülés.

"Miért nem repülünk ma?"

És hogy összességében mit tudok mondani Őcsény első nemzetijéről? Azt, amivel kezdtem: Jó ott a zene. A szervezés remek volt, és biztos vagyok benne, hogy a jövő évi még profibb lesz. Jók voltak a programok, voltak tűzzsonglőrök, ami Bálint tetszését borzasztó módon elnyerte. Volt koncert, a záróbulin Tom White és barátai játszottak egy kis rock and rollt.
Ami mégis a legjobb volt: A versenytársak. A debreceni csapat hihetetlen kedves volt, nagyjából a verseny felét ott töltöttem velük, dumáltunk, vagy csak szotyiztunk. A Variósok is nagyon rendesek voltak, nem néztek ki maguk közül, mikor odamentem inni a szavaikat, sőt: Bauer Jani még a Hold krátereit is megmutatta a csillagász távcsövével, és a születésnapi halászlevéből is ehettem. Hamar Zoliról továbbra is azt gondolom, hogy egy végtelen rendes ember, és nagyon megérdemli, hogy nemzeti bajnok lett. De ugyanígy mindenkiről lehetne egy-két jó szót szólni, senki sem zárt ki, akihez odamentem, úgyhogy egyik versenyző vagy kisegítő se érezze úgy, hogy kihagytam! ;) Persze a helyi erőkről nem is beszélve. Akár problémával mentem oda, akár csak leültem a tábortűz mellé hallgatni az éneket, mindig nyitottak voltak.
Persze nem csak a versenyen kaptam segítséget. A Kvasz András Repülő és Ejtőernyős Egyesület is mögöttem állt, Bácskai Vera és Bodzsár András még anyagilag is támogattak. A Lányi Róbert Emlékalapítvány is nagyban hozzájárult a felkészülésemhez, amit ezúton is köszönök. A MÁV Repülőklubból is kaptam támogatást: Terpó Gyuri és Szabó Endre le is látogattak a versenyre, Bánki Petivel pedig telefonon beszéltük meg a várható meteorológiai helyzetet. És természetesen a kisegítők gyöngyeit (vagy „bogyókáit”) is köszönöm a MÁV klubnak, elvégre onnan szerződtettem őket. Szabó Bence és Kőcs Peti minden elismerésemet megérdemlik, nem hagyták, hogy dolgozzak, és végig csillogott-villogott a gép. Az 56-ossal úgy foglalkoztak, mintha csak a sajátjuk lenne, és még a lelki világomat is próbálták egyengetni. És igen: ha lehetőség lesz rá, felvetítem az égre a jelet:) És persze Zsófi is mellettem állt, és próbált kihozni a hullámvölgyből, és várta, hogy hazaérkezzek.
És a nyelvcsapásokat lezárva még külön ki szeretném emelni az ifiket. Már írtam, hogy milyen remek csapat jött össze, de a VB-n szereplő fiúkkal kiegészítve megrengetik az eget, különösen a mostani válogatott fog nagyot szólni! Gratulálok minden résztvevőnek, akár Őcsényben, akár Musbachban repült augusztusban.

Menjen mindenki versenyre!

Egy promófotózás képei:

A verseny hivatalos fotói: www.flickr.com/photos/ocsenyflyingclub/collections/72157627295586843/