Ha valaki nem olvasta volna a beszámolómat Pipis-hegyről, és szeretné, most ide is felteszem:
2011. február 5-6.
Azzal kezdeném az egész beszámolót, hogy mit is jelent nekem a repülés. Miért van az, hogy ennyire magával ragadja az embereket? A repülés érzése, a látvány miatt? Talán igen, de mindenkinek mást jelent, és mindenkinek mégis ugyanaz szerintem: mindig új élményt tud adni. Minden felszálláskor találkozik az ember a csodával, csak ki kell nyitni a szemünket. Tudtam, hogy a hullámrepülés is valami új csoda lesz az életemben, de azt nem tudtam elképzelni, mekkora is.
A táborba az utolsó pillanatban jelentkeztem, kis túlzással hirtelen ötlettől (rábeszéléstől- nem kellett nagyon győzködni) vezérelve. A célom vele elsősorban az volt, hogy hullámban repüljek, lehetőleg egyedül. Persze képmutatás lenne azt mondani, hogy nem akartam 3000-et, 5000-et repülni, de így, hogy csak a történetekből, tankönyvekből ismertem a hullámot, egyszerűen nagyon kíváncsi voltam arra, hogy is néz ez ki.
Meséltek arról a hangulatról, ami a HEGYEN uralkodik, de ez ugyanolyan, mint maga a repülés. Nem lehet átadni, csak átélni lehet. Már az oktatáson találkoztam ezzel a leírhatatlan atmoszférával. Molnár Géza és Csordás Tamás egy másik repülős világba repítettek, pedig csak beszéltek az általuk sokszor átélt dolgokról, olyanokról, amiről az ember olvas, hall, mégis teljesen más az ő előadásukban.
És utána vártunk. A vizsgaidőszak miatt nem is nagyon bántam, hogy egészen januárig kellett várni az első éles riasztásig. Közben MÁVosítottak, közösen béreltük ki az atkári Ka7-est, amivel reményeink szerint vagy 7-en repültünk volna, bár voltak „hullámturisták” is itt, akiknek már megvolt az 5000, és ott volt Szabó Endre, aki szárnyai alá vett.
Szóval az első riasztás: Tuti 5000-es időnek nézett ki, és bár 13-án és 18-án is volt vizsgám, eldöntöttem, hogy bármi lesz, elmegyek Pipishegyre. Aztán 13-án megbuktam, és hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy most nem mehetek, tanulnom kell. Azért az MRSZ küldöttgyűlésre elmentem, mert úgy gondoltam, hogy azt a pár órát kibírom, és legalább Szauer Zsoltival együtt szurkolhatunk a többieknek. Jött is az első hír: az első gép 800on van! Majd legfeljebb fél óra múlva: Nagy Zsolti volt az, és most terepen van. Na mi lesz ebből?! Aztán mikor indultunk haza, már a második kört húzták. Hatalmas nap volt.
Persze nagyon örültem, hogy nagyon sok 5000 született, de nagyon sajnáltam, hogy nem lehettem ott. És ezután persze nehéz volt a tanulásra koncentrálni. És csak remélni tudtam, hogy lesz még alkalmas nap.
Hihetetlen, de a következő riasztás is hétvégére esett. Ráadásul szombat-vasárnap repülhető volt. Nekem még kellett egy ellenőrzőt repülnöm, így természetes volt, hogy mindkét nap ott leszek. Szombatra elég nagy esélyt adott a meteor a 3000-nek, aminek még jobban örültem. Utána Endre szólt, hogy egyedül vagyok a Ka7-re, mindenki a tuti 5000es vasárnapra gyúr. Eléggé izgatott lettem, és nagyon tudtam másra koncentrálni aznap (persze már az előző napokban is izgatottan figyeltem az előrejelzéseket). Szóval úgy tűnik, fogok repülni hullámban.
10-kor volt az eligazítás, így ki tudtuk pihenni magukat. Sajnos az adatok nem sok jóval kecsegtettek. Úgy tűnt, hogy még a relatív 3000 méter sem biztos, hogy benne van a napban. De szerencsére azért mindenki lelkes volt, kikerültek a gépek a startra, indultak a vontatások. Már látványra elég küzdősek voltak a felszállások a nagy szél miatt. A fasornál a turbulencia szinte felborította a vitorlákat a Čmelák mögött. Aztán nagy nehezen eldőlt, hogy kivel repülöm az ellenőrzőt, Csordás Tamás ült be mögém. És elindultunk. Életem első hullámrepülésére. A vontatás még annál is keményebb volt, mint amire számítottam. Volt, hogy két kézzel kellett csűrnöm, az igazat megvallva a szó szoros értelmében izzasztó volt a vonatás, főleg a relatív meleg és a vastag ruhák miatt. És leoldáskor a sebességet majd' a félre csökkentettük, minden kisimult, és emelkedtünk. Majdnem kiugrottam a bőrömből, ahogy percek alatt túlemelkedtünk a Mátrán, majd a felhőkön, és még mindig emelt. Csordás Tamás megmutatta a tanult dolgokat a gyakorlatban is, majd rövid idő után mondta, hogy akkor menjünk leszállni. (A többi gépet a domoszlói hullámtérbe húzták, de minket a Galya- tető hullámterébe, hogy minél közelebb legyünk a reptérhez. A leszálláshoz úgy készültünk, hogy azért még megnéztük, merre emel a levegő.
Ezután már egyedül ültem a gépben. Megbeszéltük, hogy most is a Galya-tető hullámába húznak, és csak biztonságos magasságban próbáljak átmenni a hátsó, domoszlói emelőtérbe. A vontatás ismét kemény volt, de most már legalább tudtam, hogy mire számítsak. Az emelés ott volt, elkezdtem emelkedni. Bementem egészen a két csúcs (Galya-Kékes) közé. Közben hallottam a rádióban, hogy a többiek egy magasságon megakadtak, és majd csak később tudtak azon túlemelkedni. Utána legyengült az emelés (valószínűleg csak kimentem belőle, és a földről is mondták, hogy esetleg menjek át Domoszló fölé, úgyhogy fordultam is, hogy gyorsan odaérjek. Ezután kezdődtek a problémák, mivel főleg a felhőkre koncentráltam, és sajnos borzasztóan hátrasodródtam, egészen a Tarna völgyéig, ahol ráadásul nagyon alacsonyra is kerültem. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, a Ka7-tel még a bombatölcséres terepig sem tudok elsiklani innen. Itt már nem igazán tudtam arra koncentrálni, hogy kiemelkedjek, inkább csak arra, hogy biztonságosan leszálljak. Találtam is egy terepet, ami elég jónak nézett ki, Kisnána déli részén az út mellett. Persze közben már a rádión bemondtam, hogy valószínűleg leszállok, és valószínűleg nem a bombatölcséresre. Amúgy azoknak a pontoknak az azonosításával nem volt probléma, amiket részletesebben megnéztem, a havas tájon a repteret is könnyebb volt megtalálni, mint másnap, mikorra elolvadt a hó. (A reptéren lejártuk a havat, így elég feltűnő volt. A domoszlói terepet is egyből kiszúrtam, Markaz és Domoszló a tavak miatt jól navigálható. A probléma inkább az volt, hogy Domoszlón túl nem igazán tanultam meg a településeket, mert úgy gondoltam, hogy ott úgysincs keresnivalóm. Hát ez igaz volt, de attól még voltam olyan hülye, hogy mégis ott voltam, és még azt se tudtam megmondani, hogy pontosan hol. Eléggé égett a fejem emiatt, ráadásul a telefonomat is otthon hagytam, nehogy lemerüljön véletlenül. Összefoglalva elég sok hibát elkövettem.
A terepre magasan kezdtem a behelyezkedést több okból is. Egyrészt a nagy szélben erre szükség is volt, másrészt a nap szembe sütött, és a dekk kicsit maszatos volt, így a talajt nem igazán láttam magam előtt, inkább csak magam alatt. Itt alacsonyan már elég turbulens volt a levegő, és többször is emelésbe futottam, de ezek nem olyanok voltak, amikben emelkedni tudtam volna. A terep fölött viszont egyértelmű volt, hogy van esélyem kiemelkedni. Már egy ideje -3-4m-en állt a vario tűje, és hirtelen felment 5 méterre. Folyamatosan 5 métert mutatott, a magasságmérő pedig ment fölfele. Aztán „gyengült” az emelés, visszaesett 4, majd 3 méterre. Így 300 méterről (QFE) felmentem egészen 1700 méterig 7 perc alatt, összességében végül is csak 3,3as átlag ez, de szinte felfoghatatlan volt, mekkora erők dolgoznak a levegőben! Innestől már nem tűnt elérhetetlennek a domoszlói terep, sőt, tudtam, hogy ha tudnék csatlakozni az emelőtérhez, akár még haza is tudnék menni. Itt már nem igazán gondoltam a 3000-re. Persze megint nem tűnt fel, hogy azért ment el az emelés, mert hátrasodródtam... Sőt, inkább még tovább vitettem magam a széllel! Eldöntöttem, hogy leszállok a domoszlói placcra. Ezt be is mondtam a rádión.
Tényleg jó terep volt, és biztos vagyok benne, hogy sokat segített a megtalálásában, hogy előtte az oktatás után elmentünk megnézni. Amúgy a nyárfák miatt meg a településhez viszonyított elhelyezkedése miatt nem lehetett eltéveszteni. Meglepett, hogy hogy elcsendesedett a szél a föld közelében. Sejtettem, hogy sokat kell majd várnom a többiekre, és annak is örültem, hogy betettem a hótaposómba egy melegítő talpbetétet. Ez ilyen egyszer használatos, és azt írták rá, hogy 5 órán át melegen tartja a lábat. Igazából odafönt nem volt hideg, a földön több hasznát vettem. Erősen szürkült, mire megjöttek Józsiék (a gép tulaja), majd kicsit később Üveges Bandi is egy sráccal, aki csak nézelődni ment ki a reptérre. Addig volt időm átgondolni a dolgaimat, és bőven volt is mit átgondolni. A szombati repülés alatt elég sokat tanultam, főleg azt, hogy mit nem szabad csinálni. De másrészt boldog is voltam. Repültem hullámban, a Mátra fölött, a felhőkre fölülről nézhettem le, 2600 méteren voltam a tél közepén, és még szép fotókat is csináltam. Amúgy 4000 méter fölé mentek a többiek, úgyhogy azért annyira mégse volt rossz idő. Azt is hallottuk, hogy Dunakeszin bőven 8000 fölött jártak aznap. Úgyhogy végül is eredményes nap volt.
Visszatérve a terepre, a derengésben 2 alak jött felém, pont a másik irányból, mint amire számítottam, és egy traktor is jött velük. Eléggé örültem, mert nagyon vizes volt a terep, és már így is sötét volt, mire kiszenvedtük volna a gépet, azt se láttuk volna, hogy hol vagyunk. Aztán kiderült, hogy a traktor Józsiéktól függetlenül jött, és egy egész család ült benne. Egy utánfutót húzott, amit egyből leakasztott, hogy elhúzhassa a gépet a terep másik végére. Nagyon kedves volt tőle, hogy ilyen önzetlenül segített. A terep végén még megfeneklett a gép a köveken, és épp hogy átfért a bokrok között, de sikerült annyira kivinni, ahova a kocsi már be tudott jönni. A sötét éjszakában kezdtük szétszedni a gépet. Egy zseblámpánk volt, ami néha elhalványult, meg egy Ikarus kocsi, aminek elég hiányos volt a felszerelése, a vezérsíkot és a bal szárnyat „maszek” megoldással tudtuk csak feltenni, és a törzsre is ez várt, mert a törzstartó se volt meg. A kb. 20 kilométeres utat több, mint egy óra alatt tettük meg, de a reptéren már nem volt senki, úgyhogy betettük a gépet a hangárba, és mentünk az étterembe, ahol a többiek épp végeztek a vacsorájukkal. Mire eljutottam a szállásra, alig tudtam húzni magam, tele voltam élménnyel és fáradtsággal. Bezuhantam az ágyba, de nem tudtam egyből elaludni. Arra gondoltam, hogy bár jó volt, azért meglehetett volna az Aranykoszorú, úgyhogy következő nap, ha kapok gépet, mindenképp megpróbálom.
Vasárnap már 6-kor volt az eligazítás. Mégis minden embernek csillogott a szeme. Kipakoltuk a hangárt, összeraktuk a Ka7-est, amibe az ígéret szerint 3. vagy 4. körben ülhettem bele aznap. Azért Szauer Zsoltival megbeszéltük, hogy ha gyorsan végez, esetleg mehetek a Cirrussal én is. Azért megnyugtató, hogy már 2 esély is van, hogy felemelkedjek aznap is. Az első vontatás napkelte után el is megy, miután minden gép a levegőben van, várunk. Már hallom a rádióban, hogy Zsolti 100 méteren van, és lehet, hogy le fog szállni, a Ka7-es meg nem akart 3000 fölé menni. Már azt hittem, délután van, teljesen megzavart, hogy 7-kor már ment az üzem. Még rengeteg volt hátra a napból.
A Ka7re Üveges Bandi volt még és én. Ő 5000-re vágyott, én 3000-re. (Ha már az első vágyam teljesült.) A Nagyvas elkezdett ereszkedni. Ekkor Endre megkérdezte, hogy akarok-e azzal menni, mert ki tudja, mikor jön le a Ka. Rövid gondolkodás után már a gépben is ültem, de mivel siettünk, sajnos se oxigént, se fényképezőgépet nem vittem.
Most Domoszlóhoz húztak ki, a vontatás meglepően sima volt. Aztán persze a rotorban már keményedett a dolog. 600-on oldottam, és probléma nélkül 3600-on voltam. Az emelésből meg már megint kimentem. Nem mertem kockáztatni, a tegnapiból tanulva elkezdtem nyomni előre, hogy megtaláljam az emelőteret. És ott volt. Közben Losy is szólt a rádióban, hogy itt van, láttam is, meg a Kékeshez viszonyítva is ott voltam, emelkedtünk is. Aztán észrevettem, hogy elment a GPS jel, de megnyugtattak azzal, amire én is gondoltam, hogy a baro-s magasságrögzítő azért megy a loggerben. Közben bemondtam a rádióba, hogy 4900-on vagyok, amin eléggé meglepődtek, mert kb 5 perccel előtte 3600on keresgéltem. Aztán persze rájöttem, hogy ez 3900. Utána 4000 méteren kezdtem is érezni azt, amit a barokamrában, úgyhogy mondtam, hogy elkezdek ereszkedni. Közben Losy jó sokat fotózott, kicsit kerülgettük egymást.
Ezután leszálltam, és boldogan kísértem a gépet a hangárhoz. 4000 méter magasan voltam! Hihetetlen! Persze, az ember mindig többet akar, sajnáltam, hogy nem volt oxigénem, és ott kellett hagynom az emelést. De most már én vagyok az, aki mesél, és talán lesz, aki meghallgat, és azt mondja, ő is látni, érezni akarja ezt.
Nagyon köszönöm mindenkinek, aki ott volt, segített, értem jött, és a szervezőknek, akik tényleg nagyon komoly energiát és sok időt fektetnek abba, hogy magyar pilóták itthon teljesíthessék a magassági feltételeket.
Vass Tamás
Budapest, 2011. február 13.
A repülések: www.onlinecontest.org/olc-2.0/gliding/flightinfo.html www.onlinecontest.org/olc-2.0/gliding/flightinfo.html
