Végre eljött a hétvége, hogy mi is repülhettünk. Már április utolsó hetében néztem a meteort, és nyilvánvaló volt, hogy száraz idő lesz. A szombat-vasárnapot ki kellett hagynom, úgyhogy a hétfőre rendesen rákészültem. Tudtam, hogy nem lesz bombasztikus idő, déli-délkeleti szél, ami sose jelent jót, és Gyöngyösi Andris oldalán sem voltak valami magas átlagemelés értékek. No sebaj, azért kiírtam egy 110 km-es háromszöget, amiről úgy gondoltam, hogy még ebben a gyenge időben is meg tudok repülni. Persze mindenki kikerekedett szemekkel kérdezte tőlem, hogy távra akarok menni „ebben a szarban??” Én csak azt mondtam, hogy ők is vegyék elő a gépüket, bár én magam is tudtam, hogy nem lesz az évszázad időjárása.
Rep. előtti gépápolás
Bepakoltam a gépbe, előkészítettem a loggert, a PDA-t, és a most debütáló kamerát. Lemostam az 56-ost, és kimentünk a startra. Az első felszállás dél körül volt, a Ka-7 egyből el tudott csavarni. Szabival mi is beálltunk a sorba, ő ment először a Fokájával, de a gyenge oldalhátszélben nem jutott valami magasra. Én szerencsére háromszázra felcsőröltem (Lajos csőrlőkezelésének hála), és mivel pont termikre húzott, semmi gondom nem akadt utána.
Felszállás előtt
Körülbelül ezer méterig gyenge emelésben emelkedtem, ezután Szabi megint jött, és most fent is maradt. Körülbelül ekkor erősödött be nekem is, és majdnem 1900 méterig tudtam emelkedni. Már ekkor megfigyeltem, hogy a magassággal nagyon változott az emelés erőssége fel-le. Úgy gondoltam, hogy nincs is nagyon értelme tovább várakozni, bementem fordulni a hangár fölé, és Kondoros felé vettem az irányt.
A McCready-t egy méterre állítottam, de így is nyomtam neki rendesen, mert indulás után vagy tíz kilométeren át nagyon merült, általában 2-3 m/s-al, meg is fordult a fejemben, hogy tényleg nem kellene erőltetni ezt a távrepülés dolgot. Utána viszont egy egész jó emelésbe futottam, összességében csak 1,5 méter lett, de voltak nagyon jó szakaszok benne. Ezután megint egy érdekes dolgot figyeltem meg. Ahogy továbbsiklottam, szokatlanul nagy kiterjedésű emelőterekbe botlottam, köztük pedig nagyon erős merülésekre. Pont mint ahogy a felhőutaknál szokott lenni. Kondoros után nem sokkal találtam ki, hogy biztos most is sorba vannak rendeződve az emelések. Ez azért érdekes, mert a szél egyáltalán nem volt erős. Amikor ezt kigondoltam, oldalra kinézve pont megpillantottam pár alig látható páracsomót. Na mondom, most nagyon okos leszek, és odamegyek alájuk, és jól végignyomom a fordulópontig.
A kardoskúti Fehér-tó (telefonnal)
Mikor ezt elhatároztam, már majdnem 90 km/órás átlagsebességem volt, amit azért lerontott ez a 60-70 fokos letérés a kurzusról. Messzebb is voltak azok a kis párafoszlányok, mint gondoltam, meg nagy merülés is volt közöttük, de a legrosszabb, hogy mire odaértem alájuk, eltűntek. Ezután jöttem rá, hogy valószínűleg ott is ilyenek voltak, ahonnan eljöttem. Mindenesetre már nem volt mit tenni, folytattam az utam Tótkomlós irányába. Miután megfordultam Tótkomlóst, fogtam egy jó kis emelést, amiből úgy terveztem, hogy hazanyomom. Sokkal gyorsabban lehetett haladni, mint ahogy előre számítottam rá, ezért kitaláltam, hogy nem szállok még le, hanem rádobok egy hurkot, vagy csak helyizek egy kicsit.
A végsiklás közben megint hatalmas kiterjedésű és erős emelésekbe botlottam, úgyhogy a negyvennégy kilométeres végsiklást 142 km/h-ás átlagos siklósebességgel is 34-es siklószámmal sikerült megcsinálnom. Ez azért visszahozta a kis melléfogásomat, és végül 92 km/h lett az átlagsebességem. Bele se merek gondolni, mennyi lett volna, ha az elejétől kezdve tudom, hogy milyen az idő, meg nem teszem bele azt a felesleges kerülőt.
Négyszázon érkeztem meg, és egyből sikerült is fogni egy emelést. Gyenge volt, de nem nagyon érdekelt, elvégre a kiírt feladatot már megrepültem. Azért 1200-on úgy gondoltam, hogy csak kellene nézni valami erősebbet, ha még van. Bizony volt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy északi irányba is ráteszek egy hurkot, hogy lássam, milyen arra az idő. Nem sokkal ezután megfogtam a nap emelését. Volt egy pont, ahol 6 m/s volt a pillanatnyi emelés. Sajnos az átlag csak 2,9 lett. Szerettem volna, ha ez a hurok része önállóan is értékelhető lenne, de a negyvenötös körön, amikor még mindig nem találtam emelést, a hazaérkezési magasságom viszont eléggé nulla alá süllyedt, úgy gondoltam, ideje megfordulni, mert széllel szemben a nagy merülések között esetleg izgalmas lehet a végsiklás. Utána egy jó 2,6 m/s-ba futottam, de már mindegy volt. Kiemelkedtem benne, és a termik tetején huszonhármas siklószámot kellett volna produkálnom, hogy hazaérjek, ami valljuk be, nem tűnt túl nagy kihívásnak. Sajnos ez a 23 folyamatosan nőtt, úgyhogy jobbnak láttam, ha a következő emelésben teszek még rá pár métert. Ez a következő termik csak egy méteres volt, úgyhogy tényleg épp hogy csak tettem rá egy kicsit. A szükséges siklószám ismét csak 22 lett. „Na most már minden rendben lesz”, gondoltam. Egyre közelebb jutottam a reptérhez, és egyre alacsonyabban voltam. Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy a többiek leszállnak, hogy minél hamarabb indulhasson értem a szállítókocsi. Láttam, ahogy a gép futója porzik néhány kilométerrel a reptér előtt egy terepen. Ezek a szép képek meggyőztek, hogy rátegyek még egy százast a magasságomra. Innen már nem is volt semmi gond, szépen hazasiklottam. Egy szerintem gyönyörű leszállással koronáztam meg ezt a szezonnyitó repülést.
Fotó a Ka-7 kabinjából
A végére próbálok egy kis tanulságot gyűjteni a további repüléseimhez. Először is hiába minden pesszimista előrejelzés és berögzült szélirány diszkrimináció. Ezen a napon háromszázat lehetett volna repülni, és Hajdúszoboszlóról Keczán Attila meg is tette ezt. (Kiss Daniék is, csak ott kicsit más körülmények voltak)-helyesbítés: természetesen Kiss Dani bármilyen körülmények között háromszázat repült volna,akár háton is, de ezt persze mindenki tudja. Most, hogy nem voltak felhők, nem nagyon csalinkáztam el a kurzusról (kivéve azt az egyet, ami nagy butaság volt). Valahogy ezt kellene tartanom felhős időben is. Néha észrevettem, hogy túlságosan nyomom neki, akkor visszavettem, hogy jó lesz az a száznegyven is, de általában azért egész jól eltaláltam a sebességeket szerintem. Jó, hogy nem próbálkoztam túl sokat a gyenge termikekben (kivéve a háromszög után a kiemelkedésnél meg a biztonsági magasság-pótlásoknál). Nem próbáltam meg felküzdeni magam a termik tetejére, inkább mentem tovább, ha elgyengült (kivéve, ha tudtam, hogy újra be fog erősödni), kb. kétezer volt a csúcsmagasságom, Szabi azt mondta, hogy ő 2200-on is volt. Talán azért még jobban ki kellett volna találni azt a sávot, amin belül maradok, de szerintem mindent figyelembe véve ez olyan keskeny lett volna, hogy nem lehetett volna tartani. A technikai rész: sajnos a kamera lemerült repülés közben, úgyhogy be kell szerezzek egy szivargyújtós töltőt hozzá. Az Ötvenhatos pedig még mindig a legjobb gép. Amúgy most is az év eleji első repülésemmel döntöttem meg a személyes sebességi rekordomat, igaz most is csak száz kilométeren.
Ilyen idő volt
Szóval összefoglalva: a repülés jó volt, köszönet mindenkinek, aki lehetővé tette a repülést, és aki repült, legközelebb más is jöjjön velem száraz időben is! Remélem, hamarosan írhatom a következő bejegyzést! Örülök, hogy ha kicsit későn is, de azért újra ég a tűz…
A repülés az OLC-n: www.onlinecontest.org/olc-2.0/gliding/flightinfo.html
